Jelen írás tárgya ugyan már egy három éves produkció, de az amerikai horrorszcénában sem az utóbbi években, sem mostanság nemigen születnek olyan alkotások, amelyek akkora gyomrossal, tapintható feszültséggel és izgalommal operálnának, mint a Collector. Ironikus, hogy az elkövetője (írója és rendezője), Marcus Dunstan pont akkor kapcsolódott be egy franchise forgatókönyvírói munkálataiba, amikor az már lejtmenetben volt. A Fűrész 4, 5, 6, és 7. epizódjáról van szó, amik már a rókabőr nyúzás éktelen bizonyítékai kétségkívül. Viszont ez a 2009-es gyöngyszem azon kevés filmek közé sorolandó, amelyek még életben tartják a minőségi, brutális, szórakoztató horrorfilmet. Az amerikai horrorban minden agyonhasznált, elklisésedett, sablonos panel ellenére van még spiritusz. Csak nehéz rábukkanni.

Első a család

Az apai szigor fogalma új értelmet nyer ebben a szűk másfél órás trancsír-horrorban, ami talán a családon belüli erőszak problémájára szeretné felhívni figyelmet szélsőségesen szadista eszközeivel, talán csak a rendező aberrált hajlamait hagyja kibontakozni a maga gyomorforgató perverzitásával. Mindenesetre egy egészen figyelemreméltó kezdeményezéssel van dolgunk az angolok részéről, melyben Papa és Mama védtelen fiatalok elrablásával igyekszik gyarapítani a famíliát. Az elrabolt fiataloknak pedig két lehetőségük van: vagy beilleszkednek a borzalmak eme valószerűtlenül idilli családi fészkébe, vagy jön Papa a vérfoltos trikójában, kedvenc kalapácsával a kezében, a rátörő tébolyult dühtől megrészegülten…

Csak félve teszem ezt a kijelentést, de mondjuk azt, hogy Ti West egy feltörekvő horrorista. Afféle iparos, aki kizárólag rémfilmekkel foglalkozik, de kiemelkedő alkotása eddig nem igazán volt. A House of the Devil a legkorrektebb próbálkozása, de egy marék jóindulattal nevezhető csak jó filmnek. A Kabinláz 2-höz hálisten nem volt szerencsém és a többi projektje sem tűnik túlzottan érdemlegesnek. A The Innkeepers-ben az a módfelett bosszantó, hogy totális klisé a történet, mégis megvolt benne az a potenciál, hogy legalább egyszer jól szórakozzon rajta a gyanútlan néző. Tehát szarja össze magát. De még most sem értem, hogy a film első fele egyáltalán minek van. És két filmje ismeretében meg kell állapítanom, hogy karakterépítés (vagy micsoda?) gyanánt West egyszerűen imádja húzni az időt. Nem túl jó kilátások.

’A kézi kamerás balfékek’ legújabb epizódja

Akár hiszitek, akár nem, a Grave Encounters csak egy ijesztgetős horrorfilm volt. Nem a természetfeletti erők rémlátomásainak manifesztálódó démonait megörökítő felvételek valódi, hamisítatlan szalagja, hanem csak egy egyszerű film, amit egyszerű emberek készítettek. Legalábbis a folytatásban ezt szeretnék elhitetni velünk. Szerencsére azonban egyes megrögzött filmbuzik szagot fognak, és eltökélik, hogy bizonyítékot szereznek ezen állítások cáfolására, így egy rakás kamerával felszerelkezve elindulnak, hogy felkutassák a Grave Encounters kísérteties helyszínét, és fényt derítsenek az igazságra. Bár ne tennék…

Rögtön szembemennék azon állítással, hogy ez a film sokkal realistább, földhözragadtabb, szerethetőbb és átélhetőbb, mint a Sam Raimi féle verzió. Egy frászt. Pont, hogy ez az adaptáció egy totálisan elszállt, laza kapcsokkal egybetákolt infantilis képregényhű megvalósítás, amely ugyan könnyebben fogyasztható, de jóval felszínesebb is a pikkelyes bőre alatt. Tele van túlzásokkal, amelyek megmosolyogtatóak, szórakoztatóak és amelyek főleg a képregény - illetve a rajzfilmsorozat - meghatározó jellemzői voltak anno. De ez így van jól. Hiszen teljesen értelmetlen lett volna remake-et forgatni, ugyanazon panelek és közismert toposzok mentén felmondani az amúgy is már megannyiszor hallott sztorit. Marc Webb más utat választott, ami jól is áll a filmnek, meg nem is, mert az arányok néhol teljesen elcsúsznak. Az viszont ziher, hogy ez a Peter Parker, ez a Pókember sokkalta kedvelhetőbb, szimpatikusabb, szerethetőbb és végre jóízű humorral felvértezett, nem úgy mint elődje. És ez nem csak érdem, hanem jó forgatókönyv kérdése, mert aki valaha ismerte a pókfejet, az tudja, hogy milyen kis cinikus genyó is tud lenni a maga kitárulkozott valójában.

Négy tahó az űrlények ellen

Az a nagy büdös helyzet, hogy a marketingeseknek sikerült a leggyengébb poénokat összeválogatniuk az előzetesekbe és a kritikusoktól se lehetett túl jókat hallani a Kertvárosi kommandóról, így aztán nem is övezete különösebb várakozás a filmet, ami bizony mindezek ellenére is az év egyik legnagyobb pozitív meglepetéseként furakodott be a mozikba. Legalábbis a Stillerék beteges humorából fakadó frenetikus hangulat, valamint a nézők torkából fel-felszakadó esztelen visítozás sorozata erre enged következtetni.

You don’t mess with the Neeson

Valószínűleg Liam Neeson az egyetlen ember a világon, aki rezzenéstelen arccal veszi tudomásul immár másodszor, hogy szeretteit (plusz jelen esetben őt magát) éppen most rabolják el rosszarcú idegenek. Ám nem azért képes megőrizni a hidegvérét ilyen túlnyomóan higgadt módon, mert retardált, hanem mert nagyon is jól tudja azt, ami miatt már mi is előre mosolygunk a bajszunk alatt: a rosszfiúk itt bizony perceken belül csúnyán rá fognak b*szni.

Sandler még mindig nem a régi

Legújabb filmjében Adam Sandler ismét idétlenül néz ki, furán beszél és öreg mamával fajtalankodik, de miután tavaly egy filmen belül két szerepben is sikerült a túlcsorduló ripacskodással kevert alpári tahóság általi merényletet elkövetnie a jó ízlés ellen, most az elképesztően vicces Lonely Island egyik tagjával, Andy Samberggel és a ’90-es évek popkultúrájának mellékhatásával, Vanilla Ice-szal összeállva igyekszik helyrehozni az elmúlt időszak tévelygéseit. Az Apa ég!-ről pedig egy megkönnyebbült sóhaj kíséretében teljes nyugalommal kijelenthető, hogy sokkalta élvezetesebb, mint Sandler legutóbbi ámokfutása, a Jack és Jill, ám a korábbi filmjeihez sajnos azért még közel sem ér fel.

"Isten áldja Amerikát!"

A hazát, ahol túlsúlyos, kövér bunkók falják a gyorséttermi kaját miközben a tévében bámulják valamelyik agyzsibbasztó valóságshowt, ahol a tévésztárrá csúfított tinilányok azért kapnak dührohamot, mert apuci nem Cadillac Escalade-t vett nekik a tizenhatodik születésnapjukra, a helyet, ahol Jerry Springert a háziasszonyok félistenként tisztelik. Azt az országot, ahol a fiatal generáció már minden élményt és ingert képernyőn keresztül kap, ahol, ha nincsen közösségi oldal-profilod tulajdonképpen nem is létezel. Ahol hírnévhez, ismertséghez még csak tehetségre sincs szükség, mert a népbutító média azt megoldja helyetted. Bobcat Goldthwait filmje egyértelműen kinyilvánítja a véleményét, nem köntörfalaz, nem takar vagy finomít azon az állásponton amelyet vall: hulljon a férgese!

A Gonosz Európában tanyázik

Mint ismeretes, a japánok 2008 óta egy animációs franchise-zal vigasztalják azokat, akik csalódtak a Paul W.S. Anderson és Milla Jovovich családi vállalkozása által totálisan újraértelmezett Resident Evil filmekben. Ennek a sorozatnak a második darabja a Kárhozat, mely a gamerek nagy örömére elődjéhez hasonlóan nem csak a játékok világához és szellemiségéhez, hanem azok történetéhez is megfelelően illeszkedik. A főszereplő ráadásul a hihetetlenül menő Leon S. Kennedy, aki Claire helyett ezúttal a titokzatos Ada Wongot kapja maga mellé, hogy szétcsapjon a mutáns zombik és egyéb gusztusos teremtmények között.