Húsz év telt el az ominózus mészárlás óta, Laurie Strode (Jamie Lee Curtis) időközben született porontya, tinédzser szíveket összetörő Josh Hartnetté cseperedett, akit a tűztől is óv. Nem véletlenül, hiszen, ha szemtanúja lett volna mindannak a szörnyűségnek, amit John Carpenter a vászonra karcolt '78-ban, akkor nem biztos, hogy nyugodt szívvel akarna romantikázni és lerészegedni Mindenszentek éjszakáján. De a H20 inkább tinihorror-kompatibilis rutinmunka, mint emlékezetes visszaemlékezés vagy felelevenítése egy klasszikusnak.

Érezhető, hogy Zombie tanult az előző filmjének a hibáiból, mert most egy sokkal lineárisabb, érthetőbb és mindenekelőtt élvezhetőbb darabot hozott össze. Ezúttal se tökéleteset, de pusztán a fejlődést is értékelni kell.

A film ugyan folytatása az előzőnek, viszont az eredeti cím nem véletlenül hagyja el (szemben a magyarral) a hivatkozást az elődjére. Ugyanis a két mű között kilométerekben mérhető különbségek vannak. Sokkal reálisabb, könnyebben éli bele magát az ember.

A történet látszólag most sincs túlbonyolítva: a megismert családra rátörnek a zsaruk, azonban a „kölyköknek” sikerül menekülőre fognia. Míg a rántott húsit jóformán kihagyják a filmből, addig a hangsúly a két tesón és az apukájukon van, aki nem más, mint… Spaulding kapitány! Ami vélhetően a karakter népszerűségének köszönhető. Hármójuk ámokfutását követhetjük nyomon. Így kapunk egy anti-road movie-t. „Anti”, tekintve, hogy itt nincsenek hagyományos filmes értelemben vett „hősök”. Csak rosszak, még rosszabbak és áldozatok.

Stikli kolléga egy gyomormegfekvős darabbal csatlakozik a Horrorfeszthez, egyenesen Pascal Laugier már-már legendásan erőszakos filmjét cincálja szét - miután az, előtte ugyanezt tette vele. Ezúton is köszönjük a közreműködést. (Gevin)

Fiatal lány szalad ki egy sötét épületből. Haja látszólag papírvágó ollóval, fodrászokat megszégyenítő minőségben levágva, testét vágások, hegek és nyílt sebek borítják. A lány képtelen értelmesen megnyilatkozni, nyöszörög, de tovább fut, amennyire a lába engedi. Zsupsz, ugrunk vagy tizenöt évet, és máris egy véres mészárlás kellős közepén járunk, melynek ritmusa megteremti a nézőben azt az érzést, hogy valami elképesztően elvont másfél óra elé néz.

Legújabb rovatunkban elveszett, idejekorán elhunyt, szétnarkózott színésztehetségek különböző filmjeit vesszük górcső alá.

Joseph Ruben filmje egy szomorú családi drámaként indul. Mark (Elijah Wood) kisgyermekként elveszti édesanyját. Édesapja két hetes munkára indul, amelynek időtartamára fiát a testvére családjához költözteti. Ott ismerkedik össze Henry-vel (Macaulay Culkin), a meglehetősen furcsa személyiségű kisfiúval. Kezdetben úgy tűnik remekül kijönnek, elszórakoznak egymással, futkároznak, játszanak a havas tájon, otthon barkácsolt faviskóban nevetgélnek, aztán valami megváltozik. A melankolikus, felszabadító dallamokon sikló cselekmény egyszer csak átcsap egy félelmetes erejű terrorba..

A konzerválás művészete

A rosszabb horrorfilmek mindig úgy kezdődnek, hogy bulizós fiatal srácok és lányok letérnek a főútról, majd a térképen sem jelölt, eldugott földutakon zötykölődnek, mert akkor biztos gyorsabban célba érnek. Arról persze gőzük sincs, hogy a legelvetemültebb gyilkosok pont az ilyen térképen sem jelölt, eldugott földutak menték szeretnek garázdálkodni, így a rosszabb horrorfilmek általában úgy folytatódnak, hogy a bulizós fiatal srácok és lányok egyesével fognak a saját vérüktől lucskos fűbe harapni. A Viasztestek pedig pontosan ezzel a felállással indít, hősei pontosan ilyen bulizós fiatal srácok és lányok, méghozzá abból a fajtából, akik ha meglátnak egy félig nyitott ajtót, nem bírják ki, hogy ne lessenek be mögé – és mint tudjuk, a félig nyitott ajtók sokszor iszonyú rémségeket rejtenek. Olyan rémségeket, melyek az adott szereplő szemszögéből nézve jobban tennék, ha az ajtó mögött maradnának. Ám ha egyszer az ajtó kinyílt, a borzalmak panoptikuma feltárja kapuit, és nagy szeretettel köszönti kíváncsi látogatóit a Viaszbabák Háza.

Szörnyen szellemes szálloda

A szörnyek élete nem fenékig tejfel. Ott van például a Farkasember, kinek tucatnyi éhes kölyökszájat kell etetnie nap mint nap; vagy a Láthatatlan ember, akit senki nem vesz észre; vagy Drakula, aki az egyetlen szem kislányát (hisz’ még alig töltötte be a 118-at) igyekszik megóvni a külvilág minden veszélyétől. És ha a temérdek magánéleti problémához hozzávesszük még az embereket is, ezeket a gonosz, utálatos teremtményeket, akik vasvillával és fáklyákkal kergetnek el mindent, aminek szarvai vagy karmai vannak, vissza is kanyarodhatunk az első megállapításunkhoz: A szörnyek élete nem fenékig tejfel. Egy kis pihenés viszont mindenkinek kijár, legyen az csontváz, zombi vagy Frankenstein szörnye; ahol emberektől, vasvilláktól és fáklyáktól távol végre önmaguk lehetnek, és kiereszthetik a fáradt gőzt, levezethetik a felgyülemlett stresszt, azaz lazulhatnak egy kicsit. Pontosan erre nyújt megoldást Drakula gróf legújabb vállalkozása, a Hotel Transylvania, egy sűrű, vészjósló erdők és elátkozott temetők által a külvilágtól tökéletesen elzárt szálloda, ahová ember fia még nem tette be a lábát. Egészen mostanáig…

Fekete szalagok sötét kis titkai

A horror-antológia nem egy új keletű kreálmány, ámde kézi kamerás próbálkozást eddig még nem sűrűn láthattunk ebben a koncepcióban. Márpedig nagy divatját éli mostanság az ún. found footage stílus, amely egyesek szerint virágzik, míg mások sokkal inkább gondolják úgy, hogy virágzás helyett egyfajta ragályos kórként terjedve férkőzik be a legtehetségtelenebb rendezők és olcsójánosok agytekervényei közé, akik aztán a könnyű pénzszerzés reményében alázattal hódolnak neki. A V/H/S pedig pontosan ez utóbbiak számára igyekszik bizonyossá tenni azt, hogy a hatásvadászaton és a bazári ijesztgetéseken túl is leledzik még potenciál a horror eme alműfajában; talán több is, mint azt elsőre gondolnánk.

Feri vagyok a hegyről

Csöcsök, vérengzés, fekete humor. Nagyjából ezekkel a szavakkal írható le a legrövidebben, hogy miért is szeretjük a Wrong Turn filmeket az általánosságban véve nem éppen kiemelkedő színvonaluk ellenére is. Ezen tényezők mesterhármasa az, ami évről-évre képes a maga módján egy kellemesen komolytalan, vérbő szórakozássá tenni az amúgy nyilvánvalóan felesleges folytatásokat. Minősíthetetlen foshalmaz talán egyedül csak a 3. rész volt, amit aztán tavaly egy velőtrázóan ostoba, mégis ultra-brutál és tengernyi öniróniával megspékelt, több mint korrekt előzményfilmmel sikerült feledtetni. Ezek után okkal reménykedhettünk benne, hogy a következő felvonás is hasonlóan jó lesz, főleg a remek nyitányt látva, ami a fent említett csöcsök, vérengzés és fekete humor tökéletes elegyével alapozza meg a hangulatot.

Az utóbbi évek legeredetibb sablonos horrorfilmje

Ha néhány fősulis jóbarát egy távoli erdőben jól eldugott kis kunyhóba indul kiereszteni a gőzt, ahol nemhogy egy rendes benzinkút, de még csak térerő sincs, az általában se a szereplők, se a nézők szempontjából nem szokott túlságosan kedvezően elsülni. A zsánert az utolsó csepp véréig kiszipolyozó, egymást koppintó selejttermékek sűrűjében ugyanis manapság már szinte lehetetlen valami új ötlettel vagy rendes sztorival előállni. Joss Whedon (Bosszúállók) azonban még tudja, mi a különbség a koppintás és a merítés között, így baromira ismerős elemekből építkező, mégis teljesen egyedi történetet rejtő forgatókönyvéből Drew Goddard (Cloverfield) rendezett egy szemtelenül ironikus és mocskosul szórakoztató, kult-gyanús remekművet. Egy olyan remekművet, ami a felszínen nem tűnik többnek egyszerű tucathorrornál, ám a felszín alatt még számos, önmagára és a klasszikusokra reflektáló, finom humorral meghintett réteg húzódik, melyek mindegyike csak arra vár, hogy felfedezzük magunknak.  

Rob Zombie-t remélhetőleg senkinek sem kell bemutatnom. Ő elsősorban egy zenész, másodsorban filmes. A horror iránti szeretete már pusztán a nevén látszik (amit ő a Lugosi Fehér zombijáról eredeztet), meg aki hallotta már néhány slágerét, az a dalszövegekből, klippekből is sejthet ezt-azt.

Zombie horror rajongása 2003-ban érte el a csúcsát, amikor is belevágott egy saját filmbe. Egyszerre akart a zsánerművek előtt tisztelegni és valami újat is mutatni – vagy legalábbis a mű megtekintése kapcsán erre lehet következtetni. Ugyanis maga a történet már-már kínosan sablonos: egy csapat kiránduló fiatal elmegy meglesni a környék „elátkozott helyét”, amiből végül az lesz, hogy egy meglehetősen beteg család látja őket vendégül. Majd szép sorjában pórul járnak. Ha nem lenne kellőképpen egyértelmű a párhuzam a(z eredeti) Texasi láncfűrészes Mészárlással, megsúgom, hogy a helyszín ezúttal is Texas…