„Az elveszett lelkek városa”

Hosszú idő telt el azóta, hogy Silent Hill kapui ismét bezárultak, és Rose Da Silva (Radha Mitchell) kislányával együtt a fojtogató köd és elmondhatatlan borzalmak uralta dimenzió börtönében ragadt. Ám Rose-nak valamilyen titokzatos módon sikerült kijuttatnia Sharont a halott városból, aki azóta tinédzser éveinek végét taposva, Heather Mason néven futva menekül apjával, Harryvel (Sean Bean) a Rend fürkésző tekintete elől, akik megszállottan vadásznak a lányra (Adelaide Clemens). Egy napon azonban Harryt elragadja a gonosz, és Heather csupán saját magára és egy Vincent nevű srácra (Kit Harington) számíthat, amikor elindult Silent Hillbe, hogy megmentse apját és szembeszálljon sötét démonaival.

"Végül úgyis minden megoldódik - még, ha rosszul is."

Egy kilenc éves kisgyermek áll a pályaudvaron, édesanyja és édesapja a kezét fogja, miközben ő kérdőn, naivan és értetlenül tapasztja rájuk tekintetét. Választania kell közülük, hogy melyikükkel maradjon, mert elválnak. Lehetetlen döntés, lehetetlen helyzet. Lehetetlen jól dönteni és mégis bármelyik választás jónak bizonyulhat. Maga a szituáció és a döntéskényszerbe szorított utód helyzete az igazán elkeserítő. Mégis: a döntések pályaudvara ez, ahol minden eldől. Nemo Nobody (Jared Leto) életének fordulópontja.

Stefan Ruzovitzky filmjében az összes főkarakter saját személyes tragédiája miatt menekül. Mindnyájukat gyötri a múlt, a család, a rosszul megválasztott döntések. Addison és Liza (Eric Bana és Olivia Wilde, aki szebb, mint bármikor) épp egy kaszinó kirablása után tartanak valahová, amikor a hófödte úton, az erdő szélén balesetet szenvednek. A sofőr meghal, az arra haladó járőr pedig szerencsétlenségére holtan végzi, amikor Addison közelről fejbe lövi. Hamarosan nyomukban lesznek a fehérbe burkolózó kisváros többnyire barátságos, ámde határozott zsarujelöltjei. Szét kell válniuk. Menekülniük kell. Csend van. A vihar készülődik. A hópelyhek szállingózni kezdenek, a feszültség leszáll és az erőszak szagát viszi az erdő.

Címként A Bondurant fivérek sokkal találóbb lett volna, mert John Hillcoat és Nick Cave újabb közös szerelemgyereke inkább szól a testvérek életéről, mint a táptalajt szolgáltató szeszcsempészetről. Hillcoat filmjében nincs mélység. Cave ezúttal nem ereszkedik túlzottan alá a téma éjfekete, vértől és szesztől bűzlő bugyraiba, nem kaparja ki a belsejét, inkább a felszínen hozza ki belőle, amit csak tud, de ez alkalommal ez egyáltalán nem baj. Sőt. A Lawless pont ezen tulajdonságából adódóan egy kellemesen vagány film, aminek van töke és ezt újra meg újra be is bizonyítja.

The Cullens: First Class

Van rá egy papír kétszázasom, hogy Stephanie Meyer nem kapott elég péniszt tinédzserkorában, és a csillapíthatatlanul tomboló libidójából fakadó frusztrációk később egy olyan ocsmány és kontrollálhatatlan szörnyeteget keltettek életre, ami immáron ötödszörre szabadult rá az emberiségre. A Twilight-Saga viszont most véget ért, mint a nyári szünet. Elérkezett az, amire mindannyian vártunk: Bella és Edward hőmérséklete egyforma lett, így végre szanaszét kefélhetik egymást. És ez bizony annyira kicseszettül romantikus, hogy gumicsizmát is hozzatok magatokkal, mert térdig fogunk gázolni a nyálban.

Bosszankodom kicsit, mert Rian Johnson legújabb alkotása nem akar rendesen beleférni a szívembe. Joe (Joseph Gordon-Levitt / Bruce Willis) önző, monoton jelene, erőszakos, függő és keserű jövője nem éppen azt a pupillatágító, húsba-maró és mellkast összeroppantó hatást hagyja bennem, mint amire képes volna. Szétkarcolt zsánermix ez gyönyörű ötletekkel, csak túl halk és csendes dobbanásokkal.

007 – Skyfall (2012)

Daniel Craig négy év szünet után újra magára kapta az öltönyt, hogy szembenézhessen önmagával, a múltjával és a sorsával. Meg persze a rosszfiúkkal, nagyon, nagyon rosszakkal. A Heath Ledger Jokerét idéző Javier Bardem sztoikus nyugalommal, tébolyult kiszámíthatatlansággal és a hidegvérű gyilkosok hüllőtekintetével kelti életre a Gonoszt, ám sajnos még így sem lett olyan agyafúrt és gigantikus ellenfél, mint amilyennek szánták. Ennek pedig egyetlen oka van: Bond. Ugyanis ha nem egy ilyen kivénhedt, rozsdás 007-esnek kéne végigkínlódnia magát a filmen úgy, hogy sokszor szinte már rossz nézni, akkor kettejük rivalizálására is nagyobb figyelem juthatott volna. Így viszont a sok lelkizős üresjárat feleslegesen húzza szét a játékidőt, és hiába feszít Craig a menő szövetkabátjában messzibe révedő tekintettel, a kiégett Bond már csak mérsékelten tudja lekötni a figyelmet. Ennek következtében a Skyfall bár kétségkívül tartalmaz remek akciójeleneteket, ügyes megoldásokat és sok kis utalást a korábbi epizódokra, mégis túlságosan gyakran veszíti el a lendületét ahhoz, hogy egy erős közepesnél magasabb szintre küzdje fel magát. 6/10

„Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel!”

Valahol Nyugat-Virginiában, a Toluca-tó mentén fekszik egy magas dombok által körülvett, csendes kis város. Silent Hill. Egy város, melynek kihalt utcáin egy lélek sem jár, mivel egy múltbéli katasztrófa során a hatóságok teljes mértékben elszigetelték a külvilágtól. Most azonban mégis idetart egy Rose Da Silva (Radha Mitchell) nevű nő Sharon nevű kislányával (Jodelle Ferland), kik útjuk során balestet szenvednek, s mire Rose magához tér, Sharonnak csupán hűlt helyét találja. Egyedül indul hát a beteg kislány keresésére, ám a város dermesztő légkörébe lépve még csak nem is sejti, miféle lidérces rémálom részévé vált.

Az élők... és a holtak. Időről időre mindnyájan hallunk történeteket...a Másvilágról.

Érdekes és némileg elgondolkodtató, hogy a legjobb, a félelmeinket leginkább felszínre hozó, remek atmoszférikus horrorok azok, amelyek PG-13-as besorolással készülnek. Valószínűsíthetően azért, mert nem apellálnak az öncélú brutalitásra, nincs bennük hektoliterszámra folyó vér, sem az erőszak bármilyen eltúlzott beteges formája. Egyszerűen nem tehetik meg. És éppen ezért, ha hatásosak akarnak lenni, akkor egész más eszközökhöz kell fordulniuk. Mint a hihetetlen expresszív atmoszféra megteremtése, a képzeletet, a tudatalattit megcélzó félelmek kinyilatkoztatása, amely a fantáziánkkal párosodva sokkal mélyebb, elemibb félelmet képesek ébreszteni bennünk, annál, hogy valakit halálra kínoznak. Ha mi magunk képzeljük el mindezt a körülmények, a neszek, a rémisztő dolgok hatására, akkor ahhoz szükségtelen látnunk a borzalom legexplicitebb részleteit. Nos, Alejandro Amenábar horrorja képes erre.

Egyszer volt, hol nem volt…

…volt egyszer egy fiú. Ezt a fiút Stephen Kingnek hívták és mindössze hétéves volt, amikor rábukkant apja horrorkönyv-gyűjteményére, majd onnantól kezdve nem volt megállás: azonnal a műfaj rabjává vált. Szinte falni kezdte a rémtörténeteket, legyen szó könyvről, képregényről vagy filmről; lenyűgözték a hátborzongató, sokszor szürreális képek, események. Feltehetőleg ebből a gyermekkori élményből és rajongásból táplálkoznak a Creepshow című horror-antológia rémmeséi is, melynek forgatókönyvét King írta, majd a zsáner egy másik nagykövete, George A. Romero készített belőle egészestés filmet.