Nagyszabású mese. Egy százmillió dolláros szemfényvesztés, amely olyan gyönyörű trükkökkel hadonászik, hogy hajlamos vagyok néhány pillanatában bedőlni neki. De mindig jön egy perc, amely az orromra bök és tudatosítja bennem újra meg újra, hogy a Watchowski-tesók filmje egy monumentális mese és nem több. Ez egy fontos aspektus, egy figyelmeztetés, hogy nem érdemes a filmet afféle életfilozófiaként vagy hatalmas magasságokba szökő évtizedes bölcsességmegfejtésként értelmezni, mert ha így teszünk, azzal saját értelmi intelligenciákat húzzuk le a klotyón. Erre voltaképp maguk a készítők ébresztik rá a nézőt a sok-sok cselekményszál, végtére is pozitív kicsengésű befejezésével.

Minimalista, erőteljes és stílusos. A képregény ismeretének hiányában, az első film homályos, maradandónak jóindulattal sem nevezhető emlékének tudatában Pete Travis elbeszélése az első mondatban megemlített jelzőknek felel meg leginkább. A főhős karakterjegyei dominálnak, kihangsúlyozzák a fegyelem, az agresszió és az igazságszolgáltatás abszolút módon történő beteljesítését. A felvázolt jövőkép megfelelő aspektusa mentén hozza közelebb a nézőhöz a realizmus érzetét a különböző sci-fi eszközök felhasználásával.

Egy a lényeg: a film legalább olyan kemény, mintha Chuck Norris még meg nem alkotott energiaitalát kapta volna intravénásan csecsemőkorától kezdve.

Századszorra hallod, ahogy Joe Pesci leoltja szerencsétlen Marv-ot, akibe az intelligencia legapróbb csíráit sem vetette el az élet és mégis leborulsz a székről. Chris Columbus filmje, John Williams mesterien komponált dallamain vágtatva a gyerekszínészek egykoron tündöklő - és nem mellesleg - legtehetségesebb sztárjával a középpontban, húsz év után is képes ugyanazzal a mérhetetlen jókedv-faktorral és finoman szőtt szentimentalizmussal bökdösni a rekesz- és szívizmokat. Film nem létezik, amely jobban összeforrt volna a karácsonyi ünneppel.

Tudom, mit gondoltok. Egy film, amiben egy apa hóemberként tér vissza a túlvilágról az ünnep napján, teljességgel kimeríti a karácsonyi giccs fogalmát. Sőt, hatványozottan infantilis, szentimentális, ömlengős és tipikus családi mozi. De a Hóbarát mindezek ellenére, vagy a felsorolt jellemzők vegyületének pozitív aspektusa révén egy teljes szívvel szerethető karácsonyi műsor.

No, nem tagadom, erős nosztalgiafaktorral élvezhető csak igazán.

Mese habbal

Bilbó, aki Zsákos, egy csordányi törp, komótos játékidő, hullámvölgyes baktatás, megházasítva egy újabb dimenzióval, expresszív tájképfestészet közvetlenül a szem előtt...Valami ilyesmi képpel az agyában cammoghat ki a néző a vetítőteremből, és az istenért nem tudja kiverni a fejéből, hogy minek ebből három rész?

Megközelítőleg ezerötszáz biciklis futár van New York-ban, akiket akkor bérel fel az ember, ha a különböző technikai kütyük bedöglenek, avagy a kiküldendő cucc prioritásban magasabb besorolást kap, akkor jönnek ők. A főszerepben tekerő Joseph Gordon-Levitt-nak ezúttal egy jegyet kell házhoz vinnie, amely nem csak, hogy piszok értékes, de életek múlhatnak rajta. Többek közt majdnem az övé is. Voltaképp a történet ebben a kis papírvékony szkriptben  teljes egészében össze van foglalva, szóval egyetlen esélye a néző tetszési indexe feletti győzelemre, hogy az adrenalinnal megszórt akciót vagányan prezentálja.

Pofátlan predesztináció

Amikor egy feltörekvő színész/színésznő rossz munkához adja a nevét (utólagos és szubjektív megítélés alapján), óhatatlanul elkezd motoszkálni a fejemben, hogy vajon ő mit láthatott abban a bizonyos kezdeti stádiumban lévő produkcióban? Miért érzett elfojthatatlan vágyat, hogy szerepeljen benne, és hogyan tudták meggyőzni? Jelen esetben pedig főleg ez a helyzet, ugyanis alanyunk az a huszonkét éves fiatal lány, aki nem is oly régen valószínűleg megszedte magát Katniss Everdeen fatuskóhoz hasonló érzelemvilággal rendelkező karakterével.

Ha idén csak egyetlen horrorfilmet szándékozol megnézni, nos, az ne ez a példány legyen. Scott Derrickson filmje bűzlik a kliséktől, a századszor újrahasznosított ötletektől, de manapság ez már nem is kellene feltétlen akkora gondot okozzon. Hiszen elvétve akad példa rá, hogy a hasonszőrű ezerszer látott történetekből, valaki olyan hangulatos, hatásos és rémisztő darabot hozzon tető alá, ami után elégedett rémülettel a szemében áll fel a néző a foteljéből. Most nem erről van szó, mert a Sinister az utóbbi 10 év amerikai okkult horrorjainak egy aktuális, mesterséges klónja, nem több.

Mélytengeri fabula

Amikor a Pixar még tudott színtiszta szórakoztató animációs filmeket gyártani...annak az időnek köszönhetjük például A Toy Story szellemes játékháborúját, az Egy bogár élete bátor hangyáit és egyéb ízeltlábúit, vagy éppen kedvenc ijesztgetőink, a két laza srác kalandjait a Szörny Rt.-ben. A nagy nevek mellé csatlakozott be 2003-ban egy Pizsi nevű bohóchal, aki keservesen próbálta elrabolt fiát visszakapni az óceán mélyén, ahol barátokkal és ellenségekkel hozta össze a sors, keserves mentőakciója azonban nem várt méretű lelkesedést váltott ki a nézőközönségből anno is, és így eshetett meg, hogy idén újra mozikba küldték, egy kisebb hátszéllel: a lassan érdektelenné váló 3D-vel.

Jeremy Renner, mint hiperszuper, érzelemmentes gyilkolóterminátor jó. De nem jó Bourne-klón. Tony Gilroy pedig csak elhalványodó rendezésével kopírozza le a franchise szebb napjait, amikor a feszültség és akció kémikus vegyülete masszív egészként forrt egymásba. Ha negyedik részt csinálunk, akkor ne önismételjünk, mert még a végén a közönség sem veszi be.