Bosszankodom kicsit, mert Rian Johnson legújabb alkotása nem akar rendesen beleférni a szívembe. Joe (Joseph Gordon-Levitt / Bruce Willis) önző, monoton jelene, erőszakos, függő és keserű jövője nem éppen azt a pupillatágító, húsba-maró és mellkast összeroppantó hatást hagyja bennem, mint amire képes volna. Szétkarcolt zsánermix ez gyönyörű ötletekkel, csak túl halk és csendes dobbanásokkal.
Joe a maffiának öli halomra a jövőből visszaküldött nem kívánatos egyéneket, mert így a legtisztább. Vérprofi. Csak a kaotikus, leterhelő, repetitív és kábszer nélkül végezhetetlen meló egyik napján a saját, 30 évvel későbbi önmaga néz szembe vele a halál országútja melletti kukoricamezőn. Elbassza. Nem öli meg, de ennek oka van. Viszont a következmény, hogy a figyelő szemek elől menekülni kell úton-útfélén, nincs kibúvó, nincs alku, amely szóba jöhetne. Akció, szkifi, dráma. Mindenből jut, döntsd el mire vágysz.
Valahol engem nem izgat, hogy az időutazásra felhúzott szál mennyire logikátlan, hány oldalról támadható, mert a filmnek ez csak a környezete, az alapja, amely lehetővé teszi mindazt, ami benne létrejön. Valahol viszont van egy pont, amely a benne keletkező érzelmeket, erkölcsöt, akciót és logikát negálja. Részben. Ez zavar. Amikor a kiábrándult, szétesett életutat végigjáró, végiggyilkoló, majd megnyugvásra lelt, elgyötört Bruce Willis arcán a másodpercekre felvillanó vágóképekben ez mind kiolvasható, átérezhető és kurvára megkapó, onnantól többet akarsz. (Egyébként Willis összes jelenetével uralja a vásznat.) Mert a film eszméletlen jól közvetíti és egyben szembesíti a még kevésbé sérült, vehemens fiatalkori alakot a harminc évvel későbbi önmagával. Az egyént, aki egy és ugyanaz, mégis rohadtul különböző. Nem véletlen, hogy a legjobb jelenet a kávézóban lezajló eszmecsere múltról, jelenről, jövőről, hibákról, szerelemről, döntésekről és elbaszott idősíkokról.
Aztán a tempó csökken, mérséklődik az akció és az izgalom, átveszi a helyét a karakterépítés és a dráma. Nem baj. Jól, jó ütemben váltakozik a tempó, felvetődnek különféle elképzelések, meg nem értett, frusztráló emlékek (régiek/újak egyaránt) és a cselekmény stílusosan zajló kibomlása sem megy bele butaságokba. Mégis valahogy a néhol kérdéses logikában, az erőszak sikátorai és a természetfeletti adagolása, meghatározása, összemosódása és fontossága közben megkopik az érzelem. Az, amelyik a film első felében potenciállal telve vibrál, amelyre végül kifut minden egyes szál.
Önzőség, könnyek, akarat és felismerés. Mind előjön a kétórás játékidő fináléjában és mégsem képes egyik sem felkaparni a húsom. Érthető minden motiváció, az előre kiszámított utalások, a szépen felvezetett "miért"-ek, de amikor a legváratlanabb lövés eldördül, akkor nem érzem a súlyt. Csak elhalkul minden és bennem sem zúg az, amit a film félútig ígér és remekül elmélkedik róla. Csak kifakul a kép.
Újranézést követelő darab a Brick rendezőjének újabb szerzői filmje, ez az amit tudok, hátha csak a túl magasra pumpált elvárások és a rossz időzítés tévesztett meg. 7/10