„Az elveszett lelkek városa”
Hosszú idő telt el azóta, hogy Silent Hill kapui ismét bezárultak, és Rose Da Silva (Radha Mitchell) kislányával együtt a fojtogató köd és elmondhatatlan borzalmak uralta dimenzió börtönében ragadt. Ám Rose-nak valamilyen titokzatos módon sikerült kijuttatnia Sharont a halott városból, aki azóta tinédzser éveinek végét taposva, Heather Mason néven futva menekül apjával, Harryvel (Sean Bean) a Rend fürkésző tekintete elől, akik megszállottan vadásznak a lányra (Adelaide Clemens). Egy napon azonban Harryt elragadja a gonosz, és Heather csupán saját magára és egy Vincent nevű srácra (Kit Harington) számíthat, amikor elindult Silent Hillbe, hogy megmentse apját és szembeszálljon sötét démonaival.
A rendezőváltás egy egészen más stílusú filmet eredményezett, ami rossz hír a játékot nem ismerőknek, ugyanis a Revelation az első résszel ellentétben bizony kizárólag a keményvonalas Silent Hill fanoknak készült, annak ellenére is, hogy igyekszik elvarrni annak lógva maradt szálait, miközben tovább szövögeti az események kusza hálóját. Kevés pénzből hozták össze, ám érezhetően annál nagyobb törődéssel, kreativitással és rajongással. Heather és Vincent számos ismerős helyszínt járnak be a plázától kezdve az elmegyógyintézeten és vidámparkon át, egészen a szentélyig. Ezalatt pedig Michael J. Bassett a játék ismert szörnyetegei mellé a saját elméje által kreált, groteszk teremtmények arzenáljával is telepakolja filmjét, melyek mindegyike olyan látomásszerűen olvad a pokol legmélyebb bugyrait idéző díszletek közé, ahogy a legijesztőbb lidércek furakodnak be nyugtalan álmainkba.
A mindössze húszmillióra becsült költségvetés többszöröse sejlik fel a vásznon különféle borzalmas víziók képében, miközben a játékok legjellemzőbb elemei is előtérbe kerülnek. Az elmaradhatatlan zseblámpa, térkép, kulcs és pisztoly mellett pedig még Robbie nyuszi valószerűtlenül hatalmas szemei is ránk merednek némán és ijesztően és valami hátborzongatóan nosztalgikus bájjal elárasztva a képernyőn megelevenedő rémálmot. Mi pedig csak hagyjuk, hogy magával sodorjon ez a rémálom, egyik szürreális jelenetből a másikba vetve minket, ahogy a viharos tenger megvadult hullámai dobálják a szerencsétlenül járt csónakot. Mi azonban szerencsésnek mondhatjuk magunkat, hogy részesei lehetünk ennek az elburjánzott és őrült rémálomnak, melyet a precízen megalkotott, förtelmesen ocsmány, mégis túlvilági szépségű látványvilágon túl ismét Yamaoka Akira lélekbe maróan rideg dallamai tesznek igazán különlegessé.
Mivel azonban a film egy irtózatosan szűk rétegnek készült, és a rajongóknak végtelenül egyszerű, jócskán lebutított történet a laikusok számára egy értelmetlen, idegesítő és kaotikus zagyvaságnak tűnhet, ezért kizárólag csak akkor merjük ajánlani, ha a) többször kipörgetted a játékokat, mint ahány éves vagy, b) jobban vágod Silent Hill történelmét, mint a saját városodét és c) ha reggel az ablakodon kinézve ködöt látsz, az első reakciód: „Banyek, hát hogy a toszba kerültem én Silent Hillbe?” Szóval: ha az alábbi felsorolásban magadra ismertél, akkor gratulálunk, megnyerted a főnyereményt, ami nem más, mint egy belépőkártya a lidérces látomások gyönyörűen sűrített fővárosába, ahol titkok, szörnyek, köd és a halál pokoli karneválja várja az elveszett lelkeket; azaz üdv újra Silent Hillben! 8/10
