Stefan Ruzovitzky filmjében az összes főkarakter saját személyes tragédiája miatt menekül. Mindnyájukat gyötri a múlt, a család, a rosszul megválasztott döntések. Addison és Liza (Eric Bana és Olivia Wilde, aki szebb, mint bármikor) épp egy kaszinó kirablása után tartanak valahová, amikor a hófödte úton, az erdő szélén balesetet szenvednek. A sofőr meghal, az arra haladó járőr pedig szerencsétlenségére holtan végzi, amikor Addison közelről fejbe lövi. Hamarosan nyomukban lesznek a fehérbe burkolózó kisváros többnyire barátságos, ámde határozott zsarujelöltjei. Szét kell válniuk. Menekülniük kell. Csend van. A vihar készülődik. A hópelyhek szállingózni kezdenek, a feszültség leszáll és az erőszak szagát viszi az erdő.
Jay (Charlie Hunnam a Sons of Anarchy-ból magával hozott repertoár teljes egészével) a sittről jön, ahová egy ígéretes bokszkarrier kapujából sikerült teleportálnia. Pechjére a hazafelé tartó úton belebotlik az út közepén vacogó Liza-ba - már ha lehet szerencsétlenségnek nevezni, ha valakinek a bomba Olivia Wilde-ot kell felmelegítenie. A lány számító, nem azért csábítja el a fiút, mert ahhoz van kedve. hanem mert terve van vele. De az idő, a környezet és a szituáció együttes összecsendülése kifakasztja a fiatalok lelkét, majd egymásba fonja. Ez természetesen megágyaz egy későbbi, a fináléban kiteljesedő éles konfliktusnak, amelynek érzelmi motivációi bizonyos pontjain megkérdőjelezhetők.
Közben Eric Bana a hidegvér, a profizmus és egy pszichopata különféle jellemvonásait ötvözve barangol az erdőben, ahol kisebb-nagyobb akadályok gátolják meg abban, hogy épségben túlélje ezt az egészet és kishúgával jó véget érjen a történet.
A cselekmény olykor csapong: váratlan helyzetek és figurák bukkannak fel, kvázi a történetet előre nem billentő, de fontos momentumok, amelyeknek nagyban köszönhető, hogy a film némileg kiemelkedik a thriller-szcénából. Ehhez még vegyük hozzá, hogy a helyszín, az izolált, havas környezet önmagában gyönyörű, színültig hangulattal, és mindez óriási nagy totálokon keresztül fantasztikusan komponált fényképezésbe csomagolva tárul elénk. Rideg, elidegenítő és hideg színek szimbolizálják a lelki töréseket, amelyekbe azért olykor-olykor felparázslik némi tűz (Bana kislánnyal való beszélgetése, illetve a Wilde és Hunnam között kibontakozó dialógus ilyen pl.).
Ugyanakkor a sebek boncolgatása a feszes fináléig a háttérben mocorog, a felszínen a menekülés, az üldözés, afféle veszett vad és vadász módjára zajlik metodikus és intenzív tempóban. Az akciójelenetek dinamikája kifejezetten jó tempót diktál, feszültség-orientált, izgalmas és strukturálisan is jól felépített. Persze az űzött vad a menedékében csekély időre mindig megpihen, s ekkor nyílik lehetőség a sebek feltárására. Mindkét oldalon, emellett pedig egy időközben bekerülő mellékkarakter (Kate Mara), és annak apjával, illetve beosztottjaival való marakodásának, bizonyítási vágyának is szemtanúi lehetünk, ugyanis ők erednek a tolvaj és gyilkos nyomába.
A finálé maradéktalan emocionális érzelmi beteljesüléséhez pedig nagy szükség van azokra a pihenőkre, amelyekben a múltat fektetik boncasztalra. Az oldalra komponált szálak egyszer csak összefutnak, ütköztetve a frusztrációt a múltat, a titkokat, a megbocsátás és az elengedés lehetőségét. Az egész szituáció egy abszurd csúcspontban teljesedik melynek végkimenetele kétségtelenül még több erőszakot, vért és veszteséget hoz majd, de egyben ez jelentheti mindnyájuk számára a megnyugvást. A menekülés végének elérkeztét. 7/10