Rob Zombie-t remélhetőleg senkinek sem kell bemutatnom. Ő elsősorban egy zenész, másodsorban filmes. A horror iránti szeretete már pusztán a nevén látszik (amit ő a Lugosi Fehér zombijáról eredeztet), meg aki hallotta már néhány slágerét, az a dalszövegekből, klippekből is sejthet ezt-azt.

Zombie horror rajongása 2003-ban érte el a csúcsát, amikor is belevágott egy saját filmbe. Egyszerre akart a zsánerművek előtt tisztelegni és valami újat is mutatni – vagy legalábbis a mű megtekintése kapcsán erre lehet következtetni. Ugyanis maga a történet már-már kínosan sablonos: egy csapat kiránduló fiatal elmegy meglesni a környék „elátkozott helyét”, amiből végül az lesz, hogy egy meglehetősen beteg család látja őket vendégül. Majd szép sorjában pórul járnak. Ha nem lenne kellőképpen egyértelmű a párhuzam a(z eredeti) Texasi láncfűrészes Mészárlással, megsúgom, hogy a helyszín ezúttal is Texas…

Nem meglepő módon a cselekmény felépítése is hasonló: lassan vánszorog, majd az utolsó 20 percben igazi agymenést kapunk. A sok párhuzamnak köszönhetően így maga a film elég unalmasan hat. Persze a lényeg a karaktereken van. No nem az áldozatokén, azok még a szokásos sablonfigurák tipikus jegyeit sem lehet felfedezni, annyira semmilyenek. Még Rainn Wilsoné se tűnne ki, ha az arca már nem lenne közismert az Office-nak köszönhetően.

A „család” viszont valóban sokszínű lett. Van mézes-mázos anyuka, aki még mindig jól tartja magát. Aztán van nekünk egy goromba nagypapink, meg a „gyerekek”: egy összeégett és vélhetően retardált, ám nagydarab fickó, egy papoló, zavarodott férfi és a kurvás pszichopatát alakító Sheri Moon Zombie (igen, a rendező úr neje). Illetve van még egy mocskos suhanc, de ő annyira azért nem emlékezetes. Továbbá ki kell emelni az igen trágár Spaulding kapitányt is, aki itt még különálló karakternek számít. A lényeg, hogy ők sziporkáznak, ami nem nehéz, hiszen az ő szerepük sokkal hálásabb, mint egy jajveszékelő hullazsák-tölteléké.

Sajnos azonban a rajongás nem feltétlen helyettesítheti a tehetséget. Nagyon érződik az elsőfilmesek gyermekbetegségei, hogy rögtön próbálnak valami forradalmit alkotni. Itt a bevágott „interjúknak” üdítőnek kellene lenniük, de inkább hangulatromboló hatásuk van. A képi világa, az operatőri munka meg abszolút egy hosszúra nyújtott videoklip érzését kelti.

A legnagyobb gond azonban mégis az, hogy nincs a történetnek rendes íve. A szerencsétlen kölykök ráállnak a szopórollerre és esélyt se kapjanak arra, hogy leszálljanak róla. Egy másfajta környezetben ez még kellően nyomasztó is lehetne, de itt csak fárasztó.

Ami miatt mégis érdemes lehet rászánni azt a másfél órát, az a már említett utolsó 15-20 perc. Konkrétan Dr. Sátán lakhelye. Elképesztően hangulatos. Ha az egész filmet erre építik, akkor lehet, hogy egy nagyon jó horror is kisülhetett volna belőle. Így viszont csak egy a sok közül. Igaz, valahol mindenkinek el kell kezdenie.

Apropó, az események Halloweenkor játszódnak, szóval aktuális választás lehet.

Értékelés: 4/10

A cikkért a Horror-Mirror blog megveszekedett főszerkesztőjét, purgát terheli a felelősség, aki egész nap vérben és belsőségben úszkál, hogy ilyen fincsi kis írásokat fogjon ki nekünk/nektek. Köszönet érte!