Amikor a bevezető képsorok után, egyik napról a másikra, rohangáló holtak köszönnek saját nyelvükön "Good morningot!" (brrráágrrr) álmos-kedvű főhősnőnknek, ráadásul egyikük a tulajdon kislánya, aki félig kiszakadt, húscafatokban logó szájszerkezettel nyom reggeli puszit a mit sem sejtő apuci nyakára, a film rögtön belövi és elhelyezi magát a térképen. Realista zombifilm. Első reakciónk aztán bizonyosságot nyer, amikor terpeszkedő nagy totálok revelálják a káoszt, és folyamatosan terebélyesedő poszt-apokaliptikus világképet festenek elénk. A maréknyi túlélőcsoportok a húszabáló dögök prédáivá válnak, ezért egyetlen diktatórikus forma diktálhat csak: az ösztön. Ahogyan a házából, saját férjétől, és gyermekétől menekülni kényszerülő Sarah Polley is bármilyen eszközt, módot felhasznál a megmenekülésre. Mert a hirtelen sokk, az életfenntartó funkciókat indítja be elsődlegesen és csak aztán az emocionális érzékelést. És ez az, amit Zack Snyder első debütje, a zombiisten George A. Romero alapanyagából dolgozó remake maximálisan fenntart a játékidő utolsó percéig. Mert az ösztön az, hogy túl kell élni. Hogy hogyan az nem számít. 

Mikor Zack Snyder előtt megnyíltak Hollywood kapui és a reklámfilmek után bizonyíthatott végre nagy vásznon egy mozifilmmel, minden vizuális affinitását belemártotta a Holtak hajnalába, de a mértékarányokat, és a megfelelő visszafogottságot okosan megtartotta. Persze hipercool lassításokban tobzódó zombiaprítás, erősen szűrőzött képi világ, és a masszívan agresszív vágások a repertoár szerves részét képezik. Snyder kidomborítja,  kvázi itt fekteti le az alapokat. Márpedig az alapanyag kiválóan szolgálja ezeknek a domináns kézjegyeknek a bevetését. Tökéletes érzékkel teremti meg a pláza nyugtalanító, pengeéles, viszolygó atmoszféráját, miközben a suspense-t a tömör expozíció után maximális hangerőre csavarja, hogy a szívünk és a pulzusunk egyszerre ropjon haláltáncot a torkunkban, miközben a felszökött adrenalinszintű karakterek shotgunnal, krikettütővel és egyéb variánsaikkal igyekeznek semlegesíteni az agyhalott, rothadó hústömegeket.

A cselekmény a minimalizmus jegyében virágzik: mellőzi a nagyívű, magasröptű történetorientáltságot, a szerteágazó, több irányba mélyedő cselekményszálak hiánya viszont kifejezetten előnyére válik. A kiscsoport, amelyben az élet szemeteitől a gettószökevényeken át az ápolónőig, a társadalmi réteg megannyi változata fellelhető, tulajdonképpen a film java részében egy helyben toporog. Ez a fokozatosan összeszokó kis közösség kialakítja belső hierarchiáját, és ezáltal a karakterfejlődés olajozott működése, mindaddig tart amíg arra szükség van. És valljuk be, a B-filmekből szalajtott színészgárda (a vészhelyzet fekete dokija, a keménytökű fickók fenegyereke, a médium férje, vagy a Modern Family Phil-je, és persze Sarah Polley) első pillantásra nem túl bizalomgerjesztő, aztán mégis bombasztikus összeforrottsággal tartja egyben a mozit. És ahogy ez a néhány ember önzetlen és önző módon egyaránt hajt a túlélésre, az mindenképp izgalmas és feszült perceket képes szülni.

Ez a bekezdés SPOILER-t tartalmaz.

A szépen trendekhez igazított, vérrel bőségesen meglocsolt feldolgozás azonban nem veszti el Romero eredetijének alapvető társadalmi célzását sem, habár kissé háttérbe szorítja. Mint minden poszt-apokaliptikus, negatívan felfestett jövőben, bármilyen lények is pusztítják ki az emberiség nagy részét, a legveszélyesebb fenevad mindig maga az ember marad. Hiszen először a testvérét kereső zsaru bőrében arcoskodó Ving Rhames is magasról szarik a többiekre, mert ő csak a bátyját akarja megtalálni. Ahogy a terhes feleségét éberen őrző és ápoló Mekhi Phifer is annyira szereti a nejét, hogy a káosztól összezavarodva képtelen tőle megválni, még ha az szíve alatt saját zombicsemetéjét hordozza is. Inkább a még emberként élő társai ellen fordul, és szitává löveti az agyát. És ezen a morális szeméttelepen a szinte egyetlen erkölcsi pluszjel, Michael (Jake Weber) az, aki látja és tudja, hogy pontosan mi a racionálisan helyes döntés. Akkor is, amikor frissen kimenekített társukat akarja fejbe lőni, mert az fertőzött, és ugyanúgy akkor is, amikor a saját kezén ejtett harapást mutatja a túlélőknek.

Aztán amikor az utolsó kánonként eldördülő lövés előrevetíti az epilógust, akkor már sejted, hogy az a néhány felvétel még tartogat valami érdekeset, ami biztos, hogy vérben ázik és az arcodba köp majd.

A modernizált, trendszerű zombi- és horrorfilmek kiváló mintadarabja a Holtak hajnala, amely Danny Boyle pulzáló poszt-apokalaptikus látlelete mellett az egyik legkiválóbb mű a zsánerben. És persze remake-nek sem utolsó. 8/10