Múltkor nagyot néztünk, és értetlenül álltunk Zack Snyder agymenésének hűvös, sőt, már-már fagyos fogadtatása előtt. Elképzelni sem tudtuk, mi állhatott a jelenség hátterében, hiszen a Sucker Punch minden olyan elemet tartalmaz, ami egy tökéletes moziélményhez szükséges. Vegyük csak sorra: Szexi csajok – pipa, korszerű CGI – pipa, lehengerlő akciójelenetek – pipa, remek zenék – még egy pipa. De ha minden adva volt egy kiváló szórakozáshoz, akkor mégis mi lehetett az, ami ennyire kicsapta a biztosítékot a nézők egy igen magas százalékánál?
A válaszért nem kell messzire mennünk, elég csak az eredeti címet alaposabban áttanulmányoznunk, hogy megleljük a rejtély kulcsát. Sucker Punch, ami nagyjából annyit tesz: váratlan ütés. Snyder nem véletlenül adta ám ezt a címet művének, csak sajnos nagyon kevés nézőnek esett le rögtön. Ha emlékeztek, az intrót – ami valami elképesztően hideg és komor hangulattal felruházva, gyönyörűen fényképezve, már-már thrillerszerűen izgalmasan mutatta be az eseményeket elindító családi tragédiát, miközben Emily Browning a Sweet Dreams-t énekelte (annak legzseniálisabb feldolgozásában) – egyszerűen mindenki imádta. Az elmegyógyintézetbe való beköltözés már egy árnyalatnyival halványabban, de még mindig az intro nyomdokait követte: a karakterek – az unott képű, fekete portásnénitől kezdve a morcos, malacképű szakácson át a gonosz tekintetű, lenyalt hajú igazgatóig -, valamint a fakó színek a régi, kopott díszletekkel karöltve olyan hűvös atmoszférával töltötték meg termet, ami még egy jobb fajta horrorfilmnek is a becsületére válna.
A vízválasztó csak ezután következett, amikor kiderült, hogy az intézetben lakó fiatal lányok mivel is múlatják az időt. Egy show-t kell előadniuk, ahol a férfi vendégeket kénytelenek tánccal és minden egyébbel szórakoztatni, a főszereplő Baby Dollnak azonban még ennél is nagyobb gondja van, ugyanis 5 nap múlva lobotómiát végeznek rajta, és ha kedves a homloklebenye, akkor célszerű lenne még a doktor érkezése előtt megpattanni. Társaival szépen összefognak, és ekkor kezdődik igazán a móka. A lányok ugyanis különböző álomvilágokba menekülnek a megpróbáltatások elől, és ezekben a világokban igyekeznek begyűjteni a szökéshez szükséges négy tárgyat is. Amikor Baby Doll táncolni kezd, Snyder egy váratlan ütéssel átlendít minket egy másik dimenzióba; a valóság, ill. a képzelet közti stílusváltás pedig olyan éles, hogy szinte tényleg arculcsapásként éri a nézőt. A legfőbb kérdés pedig az, hogy erre ki volt felkészülve, és ki nem?
Aki úgy ült be a moziba, hogy fingja nincs, mit néz, mert még csak egy trailert se látott, annak valószínűleg igencsak felszaladt a szemöldöke, amikor a véresen komolynak induló, drámai képsorok után hirtelen zombik és sárkányok lepték el a vásznat. Igaz, ilyen nézőkből azért szerintem nem volt olyan számottevően sok, a legfőbb probléma talán inkább az lehetett, hogy a közönség nagy része nemhogy nem lapozgathatott valami sok képregényt életében, de még a virtuális játékok világában se sűrűn merülhetett el, különben az előzetesek alapján könnyedén levágták volna, hogy egy geek filmmel van dolguk. És akik a trailert is látták, valamint a geek szót is hallották már… nos, közülük se mindenki díjazta az arcon csapást. Van ilyen.
Ezek a stílusváltások egyébként is nagyon meg tudják osztani a közönséget; legutóbb talán a 2007-es Sunshine követte el azt a hibát, hogy a film kétharmadánál érdekes sci-fi-ből átváltott egy borzalmasan gagyi slasherbe. Ezzel ellentétben az Álomháborúnál már a film elején kényelmetlen lesz a fotel annak, akinek a szótárában az „agymenés” szó a negatív jelzők között foglal helyet. Jobb szó ugyanis nincs a filmre, mint az agymenés, hiszen egy álomban bármi megtörténhet, és Snyder gondoskodik róla, hogy meg is történjen, így fordulhat elő az, hogy egyszer csak az animelánynak öltözött Baby Dolltól kezdve a bőrszerkós Blondie-n át a Warrior Woman-jelmezes Sweet Pea-ig mindenféle fétisruhákba bújtatott lányok csapnak szét szamurájkarddal meg böhömnagy gépfegyverekkel mindenféle orkot meg robotot. A küldetések amúgy marha egysíkúak, de az összecsapások remekül koreografált harcokkal és első osztályú látvánnyal kecsegtetnek - nem egyszer lassítva éri el a célpont koponyáját a penge, miközben itt-ott fellibben egy-egy miniszoknya, a háttérben meg végig Gyűrűk Ura nagyságú harcok folynak, és akkora robbanások, hogy még Michael Bay is elismerően bólogatna -, így egy pillanatra sem lankad a néző figyelme. Aki viszont a második álomcsatánál még mindig ott tart, hogy hol van az intróban sugallt drámai történet, az jobb, ha kimegy, mert rossz teremben foglalt helyet. Ehhez a filmhez legalább egy kicsit kockának kell lenni, és ezzel semmi gond nincsen, hiszen aki nem bírja a vért, az se ül be horrorfilmre, nem igaz?
A fogadtatás valószínűleg egész másképp alakult volna, és a Sucker Punch most sokkal fényesebben ragyogna a közvélemény szemében, ha annak idején a plakátokon orbitálisan nagy, foszforeszkáló betűkkel feltüntetik azt, hogy „Ez egy geek film, ami csak szórakoztatni akar. Ja, és még valami: Nem kell komolyan venni”. Már a Scott Pilgrimnél is érezhető volt, de csak most bizonyosodott be, hogy a világ még nem áll készen a geek filmek által nyújtott felhőtlen (és sokszor agyatlan) szórakozásra, én viszont újfent minden percét élveztem, így a pontszám is marad 8/10.
