Stallone brancsa újabb akcióikonokkal kiegészülve lassan másodszor böfögi fel a puskaport, Tom Cruise tavaly negyedszer Ethan Hunt-osodott el, John McClane pedig ötödször árulja - immáron Budapesten is - kurva drágán az életét. Ha vannak még kóbor, maszkulin, vérre és hasbavágó egysorosokra vágyó férfiegyedek, - márpedig úgy tűnik, hogy még akadnak - ők bizony egyetlen helyről várhatnak efféle szórakozást: a zsáner "Nagyöreg"-jeitől. Nem véletlen, hogy a 80-as években akciósztárként császárkodó Mel Gibson is teljes magabiztossággal és mellszélességgel mondja fel a régi iskolát, idézi fel annak piszkos paneljeit és pofátlanul köp a mexikói kartell pofájába. Ezúttal ugyan, csak a kamera innenső oldalán villogtatja karizmáját, mellé viszont a forgatókönyvet is megkínálja mindenféle jóval.
A klasszikus sztorira felhúzott dramaturgiából ugyanis nem hiányzik a frappáns káromkodás két slukk cigi között, a kissé hihetetlen, de mégis macsósan arcoskodó akciójelenetek, és egy vagy két olyan igazi, talpig mocsokban és drogban utazó maffiafejedelem, aki a végén úgyis koporsóban végzi majd. Így is lehetne fogalmazni: ez a film nem az, amit még nem láttál, de nem is az, amit nem fogsz.
Gibson előhúzza a Visszavágó-ban olyan remekül csengő cinikus és komikus hangnemben abszolvált narrációt, amivel rögtön betolja az ember segge alá a hangulatot. Közben 200-al repeszt a mexikói határ mentén a túloldalra - majdnem a hullaházba - egy cimborájával, akivel szakajtónyi lóvét loptak össze. A pödört bajszú fakabátok természetesen lekapcsolják, és betolják - nem a szó szoros értelmében vett hűvösre -, hanem egy olyan börtönépítményre csak nyomokban hasonlító mexikói sittre, amely kottára olyan, mint a legelbaszottabb nyomornegyedek egyike. Büdös, a körme aljáig korrupt, és természetesen olyan kegyetlen, hogy egy perc alatt elmetszik a torkod 2 ruppóért. Miután Gibson megszerzi az életben maradáshoz szükséges eszközöket - egy doboz cigi, pénz és pisztoly - felméri a terepet, még nem sejti, de belebotlik jövőbeni társába. 140 centi, barna bőrű, pimasz, bagós és legfeljebb 12. Közösen okoskodják ki, hogy miképp fognak lelépni.
Hol van az az idő, amikor efféle surmók a vásznon bagóztak, és nem kellett messze menniük két pofonért, még ha mindez totálisan politikailag inkorrekt is. Adrian Grunberg rendező Gibsonnal karöltve idézi mindezt fel humoros és könnyed tálalásban, amely ugyan belerondít néhány fájdalmas kliséjével a forgatókönyv lapjaiba, de a szimpatikus atmoszférát mindvégig remekül tartja fenn. A börtön jellegzetes alpári katonái sorról-sorra bukkannak fel, s a nagyobb halak, aljas, fennhéjázó dialógusai is csak úgy ropognak a Börtönregény-ben - pláne, amikor elérünk Peter Stormarehez.
A veszkócsizmás gringókat aztán szép, esztétikus akciójelenetek közepette intézi el jenki hősünk, aki nem rest szemkilövőset és gránátelkapósat játszani kávbojkalapos rosszakaróival. Meg kell jegyezni, hogy az 56 éves Gibson ugyanolyan hévvel és szenvedéllyel öl a vásznon, mint tíz vagy akár húsz évvel ezelőtt, ami nem utolsósorban még mindig remekül passzol az imidzséhez.
És habár a cselekmény pont olyan egyszerű és klasszikus, mint ahogy leírtam, a végjáték azért tartogat néhány kacér, megmosolyogtató fordulatocskát, amelyben a feszültséget kiválóan oldja a humor és fordítva. Mindez már bőven megfelel egy csábító moziajánlathoz, de a ritmusosan bekacsázó happy end még extraként az egész film ívének és eszméjéhez méltón vesz kielégítő elégtételt a maga csípős humorának és férfias cinizmusának megfelelően. Tehát meg kell nyugtatnom minden olvasót: készülnek még akciófilmek, amelyekben nem képregényhősök vagy egyszer használatos suta mellszobor óriások viaskodnak aktuálisan trendhez komponált fő gonoszaikkal, hanem egyszerű, kisrealista, földhöz ragadt fickók hugyoznak szembe néhány másik, szintén földhöz ragadt, kis- vagy épp nagystílű bűnözőt, mert nem akarnak megdögleni. És milyen jó, hogy még léteznek. 7/10