London mocska.

Plan B (polgári nevén Ben Drew) repperfattya akármennyire is hatásvadász, fellengzős, odamondogatós szövegeivel, a londoni miliőt a narkótól kezdve az erőszakig frappáns realizmussal adagolja vizuális kontextusba. Sokkol és sokkol, de nem megdöbbent csak körülír. Narrál, elmeséli saját múltjából merített történeteit, karaktereket rajzol, akik sorra botlanak el saját esendőségükben, sokadszorra elkövetett hibáikban, napról napra felkelnek a földről egy újabb pofonért.

Szeretném leszögezni rögtön itt, a beszámoló legeslegelején, hogy az Osztrák Tölgy visszatérését szinte gyermeki izgalommal vártam - ez fontos. Mert valahol megmagyarázhatatlanul bizsergető érzés, hogy a '80-as '90-es évek monstrumai, akik erőszakkal telivé tették gyermekkoromat (néhány 80-as évekbeli klasszikus közbenjárásával) csakis a szó legpozitívabb értelmében, még visszajönnek: lőni, ütni, keménykedni, meg beszólni. 'szameg, azért ezt várja az ember.

Szeretem az egyszerű horrorokat. Amikor mindenféle misztikumtól, az okkultizmus bármilyen megnyilvánulási formájától mentesen lecsupaszítva csak az ember színtiszta kegyetlensége, perverziója és állatias énje bugyog a felszínre. Zsigerien, tudattágító pirulaként csöppen a néző elméjébe. A Would you rather ennek a zsánernek ugyan már egy sokadik, felhígítottabb kis költségvetésű darabja, de a maga nemében még így is kellően impresszív.

Tom Cruise, arcán cizellált műgonddal old meg egy többszörös gyilkosságot két óra alatt, amelyet az általa játszott Jack Reacher-nek valójában két tár kilövése között kellene, de még maradna ideje egy kávéra. Szupertitkos, szuperintelligens, szupergyors, szuperprofi ügynök, aki inkább egysorosokat puffogtat, mint fegyvereket. Sérthetetlen. A lófaszt. De annak adja el magát. Szuperkrimi a köbön.

A sportfilmek sosem mennek ki a divatból. A Chasing Mavericks egy klasszikus "mester-tanítvány" film, annak minden jellegzetességével és jelen esetben középszerűségével is. Gerard Butler figurája készíti fel a fiatal, ambícióval és kitartással teli ifjoncot, hogy meglovagolja a több emelet magas hullámorgiát. Ezzel össze is foglaltam a cselekmény sava borsát.

Vér és homok, meg jó sok CGI

A Berserk animesorozat felelevenítő célzatával készült mozitrilógia második részében folytatódik a Héják bandájának menetelése a harcmezőkön, így a sikert sikerre halmozó zsoldoshadsereg egyre nagyobb hírnevet vív ki magának Midlandban, élén a nemes lelkű Griffith-szel, a mindenre elszánt Caskával és a hatalmas kardot lóbáló Gutsszal. A kefehajú izomkolosszus azonban hiába kaszabolja egymaga százával az ellenséget, nem találja a helyét a csapatban, pedig óriási szükség lenne rá, amikor Doldrey ostroma után Griffith súlyos következményekkel járó hibát követ el…

Két kislány, szobájukban megrémülve figyelik, ahogy zaklatott apjuk belép, felkapja és viszi őket. El, messzire. Valami szörnyűség történt, a hó szakad, a kislányok ijedtek, miközben az apa egyre sebesebben hajt. Majdhogynem a halálba. Az útról lecsúszva egy erdő hófödte fái között kötnek ki, s találnak egy kihalt faviskót. Ami talán mégsem annyira elhagyatott, mint első látomásra tűnik.

Andrés Muschietti már ezt a nyitójelenetet (kvázi cold open-t) olyan markáns, impresszív hideg színekbe és beállításokba öltöztetve prezentálja, hogy élvezettel szemléli az ember minden képkockáját. Guillermo Del Toro keze sokáig elér.

Ez a cikk egy soha el nem készült Christopher Nolan portré darabja, ami úgy egy évvel ezelőtt íródott.

Csavaros, eszes, intelligens és a végletekig megszállott. Nolan első nagyjátékfilmje bőven rendelkezik elsőrendezős problémákkal, költségkímélő megoldásokkal – mindössze hatezer amerikai dollárból forgott - és csetlő-botló színészekkel. Ezek ellenére már itt körvonalazódni látszik az a gyönyörűen átgondolt, megkomponált komplex egész, amely ebben a zseniális elmében burjánzik – és amelyre épül a folyamatos erényeket gyűjtögető életmű. Igazi mintapélda (sikersztori ha úgy tetszik): félig lyukas zsebbel, barátokból színészekké avanzsált főszereplőkkel is lehet egy erényes, profi filmet forgatni, mert ami igazán számít az maga az ötlet. Nolan kiválóan filmre vitt forgatókönyvét ráadásul megfejeli azzal, hogy karizmatikus érzékkel rendez, ütemesen vezeti a cselekményt és még ebben a totál száraz, agyonstilizált, kissé már-már személytelen Londonban is explicitnek hat.

A zombi az új szexi, avagy műfaj született

Az oszlásnak indult, agyat zabáló, hörgő-morgó zombikról egy normális embernek ritkán jutnak pont az ifjonti szerelem rózsaszín ködében lebegő, szenvedélytől túlfűtött románcok az eszébe, bár ha figyelembe vesszük az utóbbi idők feminin vámpírjainak és magamutogató vérfarkasainak mozivásznakra irányuló invázióját, akkor talán nem is olyan meglepő, hogy Jonathan Levine, a Fifti-fifti rendezője látott némi potenciált a romantika és az élőholtak összeboronálásnak egyébként semmi jót nem ígérő, sőt meglehetősen bizarrul hangzó témájában. Szerencsére azonban neki van raktáron az egyetlen adalékanyagból, ami képes feléleszteni és mozgásra bírni ezt a szörnyeteget. Ez a nélkülözhetetlen kis plusz pedig nem más, mint az önirónia.

"Axel Foley: Itt fogva tartanak egy nőt!
 John Taggart: Menjünk be és szabadítsuk ki!
 Axel Foley: Mit gondol, én mi a lófaszt csinálok?"

Kopott farmer, stukker a farokvágatnál, pimasz vigyor és haláli duma. '80-as évek, amikor még Eddie Murphy kész volt a show-ra.