Zákosz? Mi asz, hogy zákosz?

Nem érdemes kertelni, mondjuk csak ki nyíltan rögtön az elején: varázslatos kalandok lehengerlő együttese helyett szánalmas önismétlés lett Peter Jackson új trilógiájának nyitódarabja, melynek még csak nem is az a legnagyobb fogyatékossága, hogy gátlástalanul koppintja A gyűrűk ura szerkezetét, cselekményét és minden apró mozzanatát, hanem hogy olyan lapos, mint Kristen Stewart pólója. Baromi felesleges volt ugyanis háromórásra nyújtani, amikor ez az egész sztori a következő két résszel együtt is lazán elfért volna 90 percben (és ezzel cseppet sem túloztam).

Mese babbal

Egyszer volt, hol nem volt, talán még az Óperenciás-tengeren is túl, volt egyszer egy világ, ahol a technika fejlődésével párhuzamosan hódított egyre nagyobb teret magának a bárminemű tartalmat, mondanivalót és mélységet nélkülöző, pusztán a vizualitásra építkező, általában 3D-ben domborító, habkönnyű kikapcsolódást biztosító „látványfilm”, mely már-már külön műfajjá nőtte ki magát az utóbbi időkben. Ezen belül is virágkorukat élik manapság a klasszikus népmesék dark-fantasybe torzított látványos-hangos mutációi, aminek következtében nem kerülte el Hollywood figyelmét Az égig érő paszuly története sem.

Avengers Guardians, Assemble!

Sok gyerkőcöt foglalkoztat a kérdés, hogy vajon létezik-e a Mikulás vagy a Húsvéti Nyúl, és ha igen, akkor mivel töltik a Karácsonyi ill. Húsvéti Ünnepek elmúltával az év hátralévő részét? Pontosan ezekre a kérdésekre adja meg a Dreamworks a maga válaszát, méghozzá egy olyan választ, amire senki emberfia ez idáig nem számított: A Mikulás és a Húsvéti Nyúl ugyanis egy magukat Őrzőknek nevező, különleges alakulatba tömörülve óvják a gyerekeket a gonosz erők fenyegetéseitől. A csapatot pedig a Fogtündér és a Homokember (aki nagyjából az Álommanónak feleltethető meg) erősíti, ám egy napon a titokzatos Holdbéli Ember új őrzőt választ, a kissé felelőtlen és nehezen kezelhető Dér Jankó (ismertebb nevén Jack Frost) képében. A beilleszkedés nem megy könnyen, de amikor a világ gyermekeinek álmai veszélybe kerülnek, az öt legenda mégis egymást támogatva száll szembe a sötétség seregével.

Legbuzisabb inváziós film evör

Úgy tartja a mondás, hogy amennyiben a csecsemő fejét vagy testét hártya borítja, mikor világra jön, azaz „burokban születik”, akkor kivételes szerencsével áldja meg a sors. Ez oda vezethető vissza, hogy amikor a burok leválik a méh faláról, megszűnik a magzat oxigénnel való ellátása, így amennyiben a szülést segítő egyén a burkot azonnal fel nem tépi, a magzat megfullad. Azonban ha sikerül a szájon át való légzést biztosítani, akkor az illető valóban szerencsésnek mondhatja magát, amiért életben maradt. A Stephenie Meyer regényéből készült filmnek eme jelenséghez kurvára semmi köze nincsen - pusztán érzékeltetni szerettem volna, hogy még ebbe a pár soros szösszenetbe is mennyivel több izgalom, érzelem, drámaiság és tudományos fantasztikum szorult, mint az Alkonyat-sorozat írónőjének „romantikus” „sci-fijébe”.

Ennyi deviáns karaktertől még Dr. Lecter is megnyalná a szája szélét. Az aligátorbéllel kitapétázott, züllött és fülledt atmoszférában mozgó alakok mind egy gyilkosság köré rendelődnek, melynek felderítése olyan áldozathozatalokat követel, amellyel kezdetben senki sem számol. Lee Daniels filmje bomlasztóan erkölcstelen, mocskos és perverz, igazi thriller individuum melyben a karakterek viszonyrendszere sokkal markánsabb, mint a középpontban húzódó cselekményszál.

Valahol ott kezdődött minden, amikor naiv gyerekfejjel ráeszméltem, hogy Arnie gonosz. Lehettem vagy tíz és akkoriban ki tudta mi az a franchise, vagy hogy melyik az első rész. Néztük, amit a fater elénk tolt, vagy amit a videotékában dolgozó keresztanyámtól kedvezményes áron (ingyen) kikölcsönöztünk. Ezért számomra a Terminátor mindig is Az ítélet napját jelentette, az volt a kezdet. Aztán egy késő este villámlott a tévében és egy meztelen férfi termett hirtelen a szélfútta sikátorban. Tudtam, hogy ismerős valahonnan. Mindezt németül, az RTL-en. Nagybetűs filmélmény. Olyan dolog ez, amely akaratlanul, észrevehetetlenül beleég egy kisgyermek memóriájába és egész életében ott sündörög.

Ködbe vesző emlékeim mégsem bizonyultak oly homályosnak és távolinak, mint azt hittem én a Vörös Sárkány újranézése előtt. Ugyanis az egy évvel később készült folytatás (amely voltaképp előzmény) még mindig csak egy gyenge másolat, egy újrafeldolgozás, kvázi Bárányok hallgatnak remake, amely próbálja megidézni az eredeti művet, de a nagy erőlködések közepette néhány kiemelkedő pillanattól eltekintve inkább csak megizzad.

A T-bone névre keresztelt pitbull folyamatosan ugat, mert érzi, hogy vihar közeleg.

A 77 éves William Friedkin (Az ördögűző) rothadó aberrációit és sokkoló perverzióit teregeti ki a vászonra egy olyan színész segítségével, akinek legnagyobb kihívásai közé eddig többnyire a sármos mosoly és kockahasának megvillantása tartozott.

Azt hinné az ember, hogy a varázslat csak gyermekkorban létezik. De az igazi, valódi varázslat kortól és nemtől független. A Big infantilizmussal megbolondított mágiája még huszonöt év távlatából is előcsalogatja a lelkünkben lakozó kiscsávót, bújjon az akármilyen mélyre a felelősségteljes felnőtt álarca alatt.

Már az első promóképek alapján borítékolható volt, hogyha nagypapa korú gengszterekről forgat valaki filmet, akkor még csak véletlenül se forduljon meg a fejében, hogy esetleg komolyan vegye azt. Fisher Stevens (aki egyébként egy remek karakterszínész) második rendezésében hálisten ilyesmiről szó sincs. A Stand Up Guys pontosan azt szállítja, amire már az első infómorzsák alapján számítani lehetett. Nagytata gengsztereket, akik még buliból utoljára nosztalgiáznak egy fergetegeset: azaz kurváznak, zabálnak, szétrúgnak pár segget és természetesen oda-vissza ugratják egymást.