Az első rész nyilvánvaló anyagi, kritikusi és közönségsikere (5 Oscar) elkerülhetetlenné tette egy esetleges folytatás lehetőségét. Hisz tudjuk, Hollywood mindig megfeji, amit meglehet (gyakran azt is, amit nem). Az idő azonban mára igencsak elhasználttá tette Ridley Scott filmjét, ennek ellenére még mindig megvan benne néhány olyan elképesztően feszes pont, amelynek sokkhatása beleég az ember tudatába. A tíz évvel később játszódó cselekmény már elvesztette azt az utánozhatatlan karizmát, egyediséget melyet az első rész kínál: a pszicho-thriller kikopott, maradt a horror. Amely a tudat belső falait brutalitásával mázolja ki vérrel, és ami már nem az elménkben fúrja magát kényelmetlenül mélyre, nem a képzeletünkben hátborzongató, hanem magán a vásznon.

Legújabb rovatunkban klasszikus sorozatgyilkos-filmekkel foglalkozunk, úgyhogy tessék felkészülni a tébolyult, szociopata és egyéb aberrációktól szenvedő (kéjelgő?), torzult elmék befogadására és felelevenítésére.

Dr. Hannibal Lecter. Pszichiáter. Sorozatgyilkos.

Már Jonathan Demme klasszikusa előtt is voltak mozik, amelyek a sorozatgyilkos témakört barangolták végig különböző szemléletekkel. Demme '91-es műve azonban maga a pszicho-thriller és a karcos feszültségtől izzó krimi mintapéldánya, az archetípus, amely bemutatta, hogy a legveszélyesebb lény nem a primitív, agresszív és elfajzott emberi korcs, hanem a szuperintelligens szociopata. A kifinomult szörnyeteg, aki frakkba öltözve, Mozartot hallgatva harminc éves francia bort iszik miközben ezüst villával fogyasztja el az emberi agyat. Hollywood ikonikus gyilkosai joggal és örömmel fogadták őt maguk közé (pedig a film még csak nem is az ő kergetéséről szól).

Ken Loach filmje kezdetben valóban megidézi a legkeményebb brit mozikat, ahol a fiatal potenciális bűnözők melegítőben flangálnak Anglia utcáin és a káromkodásaik kötőszóként funkcionálnak. Soha nem volt tisztességes munkájuk és a jövőképük alapján ez valószínűleg így is marad. Miután ez a nyers expozíció megtette hatását, éles váltással a film átcsap valami jóval könnyedebb, fogyaszthatóbb és szeretetre méltó komédiába.

„… legalább Budapest jól játszotta Moszkvát”

Az új Die Hard film olyan lett, mint a háromnapos pizza: száraz és szottyadt, fogyasztásra pedig nem igazán ajánlott. Szóval lelkiismeretünk nyugalmának biztos tudatában őszintén kijelenthetjük, hogy ezért a másfél órás nyüglődésért igazán kár volt hetekre felforgatni a budapesti közlekedést, hisz jövőre az egész filmből már csak arra fogunk emlékezni, hogy „benne volt a Ganxsta is.”

Egy rabruhás fickó kocka alakú szobában ébred. A kocka hat darab ajtót rejt, melynek mindegyike egy újabb szobára nyílik különböző színárnyalatokban. Amikor belép találomra az egyikbe, testét néhány másodperc alatt darabokra vágja egy fémháló. Isten hozott Vincenzo Natali szürreális labirintusában.

Álmomban nem gondoltam volna, hogy az elmúlt évek egyik legexpresszívebb, dupla suspense-el beinjekciózott horrorjának ilyen könnyen el lehet kúrni a temérdek potenciállal rendelkező folytatását. Tévedtem. Úgy látszik Marcus Dunstan túlzott magabiztosságra tett szert az első rész után és azt hitte, hogy a folytatásnak már nem kell tartalmaznia expozíciót, tervezettséget, kivárást, aprólékos feszültségépítést, forgatókönyvet és kohéziót. Szóval mindazt, amitől egy horror életre kel. Ilyen látványosan semmit sem kezdeni a felkínálkozó szebbnél szebb lehetőségekkel, ehhez biza istenadta tehetség szükségeltetik. Visszhangzik a fejem ettől a mondattól: Fuck you, Marcus Dunstan!

David O. Russel hatodik egész estés rendezése kapcsán leginkább annak örülhetünk, hogy a díjait egyre hitványabbul kezelő és osztogató akadémia (más néven Stallone egykori humorbonbonja, az Oscar) végre egy olyan alkotást bombázott több, mint fél tucat jelöléssel, amely a megszokott kategóriákon (gay-movie, zsidó-szenvedés, nyomorból felemelkedő ember) majdhogynem teljesen kívül esik. Russell filmje ugyanis javarészt vígjáték, amely csak érintőlegesen súrolja a drámát, hogy többnyire egy vidám, romantikus dramedy-t faragjon belőle addig, míg a stáblistához nem ér. Ez önmagában elismerésre méltó tett. A bibi az, hogy a film csak egy jóindulattal erős középszernek nevezhető limonádé, amely elegendő ahhoz, hogy néhány mosolyt csaljon a néző arcára, de édeskevés hozzá, hogy a másnap elfogyasztott reggeli pirítós közben bárminemű emlék is felvillanjon belőle. Vagyis izé, amikor kivittem a szemetet, eszembe jutott, hogy Bradley Cooperen végig egy szemeteszsák van.

25 éves volt mikor országos gyerekkori cimborájával, Matt Damon-nal együtt Oscart és Golden Globe-ot nyert a Good Will Hunting forgatókönyvéért. Valószínűleg már akkor a jobb sorsra érdemes színészek közé tartozott, csak mi még nem tudtuk róla. Szerepelt egészen kiváló, de meglehetősen gyér vagy középszerű filmekben is: akciózott, romantikázott, komolykodott, nyomozott és persze sosem hagyta szarban szintén nagy cimboráját Kevin Smith-t, amikor a vulgáris, mára már kultikussá érő komédiáiban kellett eljátszania valakit. És talán ő már korábban tudta azt, amit mi még nem sejthettünk. Kiváló rendező. Az a fajta színész, aki megannyi címmel a háta mögött úgy volt képes a kamera másik oldalára teleportálni, hogy nagyobb port kavart ott, mint hosszú évekig előtte. Ő lett Boston krónikása, aki a lehető legjobb irányba tart és ha szerencséje van Clint Eastwood-i babérokra törhet, ha így folytatja.

A tovább mögött természetesen nem a több tucatnyi ilyen-olyan filmjéről alkotott sorokat olvashatjátok majd, hanem rendezői kézjegyének esszenciáit. Mert bizony azok.

Keretes elbeszélések

Nem ritka a filmgyártásban, hogy egy ötlet megvalósítása bizony jó néhány évet várat magára attól kezdve, hogy a rendező(k) fejében megszületik a szkript. Pontosan ez a helyzet Lee Sternthal és Brian Klugman első filmjével is, melyben Bradley Cooper újra egy plágiumgyanús sztoriban kerül középpontba.

Bizonyos pontjain csodálom Kathryn Bigelow munkásságát. Egy kibaszott amazon a nő, aki olyan naturális stílussal képes ábrázolni olykor-olykor a férfiasságot, az ösztönösen felszínre bukó erőt, amit jó néhány hímnemű pályatársa megirigyelhetne tőle. Ironikus, hogy pont akkor sikkad el ez a tökös-masszív, vagány attitűd, amikor ebbe a sziklaszilárd, velős és határozott szerepkörbe egy nőt helyez el. Mert a Zero Dark Thirty tulajdonképpen A Bombák földjén halovány újrája egy gyengébbik nemre cserélt főhőssel. Csak egy hosszabb, unalmasabb, monotonabb és harmadannyi feszültséget tartalmazó rémhosszú kiadás.