Álmomban nem gondoltam volna, hogy az elmúlt évek egyik legexpresszívebb, dupla suspense-el beinjekciózott horrorjának ilyen könnyen el lehet kúrni a temérdek potenciállal rendelkező folytatását. Tévedtem. Úgy látszik Marcus Dunstan túlzott magabiztosságra tett szert az első rész után és azt hitte, hogy a folytatásnak már nem kell tartalmaznia expozíciót, tervezettséget, kivárást, aprólékos feszültségépítést, forgatókönyvet és kohéziót. Szóval mindazt, amitől egy horror életre kel. Ilyen látványosan semmit sem kezdeni a felkínálkozó szebbnél szebb lehetőségekkel, ehhez biza istenadta tehetség szükségeltetik. Visszhangzik a fejem ettől a mondattól: Fuck you, Marcus Dunstan!
A felvezetést már annyit éltettem, hogy kezd kínossá válni (gyorsan tessék pótolni!), de még abból az elcsépelt b-horrorokra jellemző befejezéséből is megannyi számtalan dolog csírázhatott, nőhetett volna óriásira, hogy nem tudtam érte hibáztatni.
A fonalat gyakorlatilag szinte ott vesszük fel, ahol, vagy ahogy az előző rész véget ért, csak előtte a Dunstan-Melton duó még becsepegtet egy totálisan felesleges alibi sztorit. Nem gond, mert expozícióra amúgy sem volt idő (minek, hiszen a játékidő összesen alig 75 perc, nem bírt volna már el egy rendes felvezetést). Szóval a kis Elena balesete, illetve partiláza pont elegendő töltelék egy hasonszőrű horroranyagba. Nem is lenne feltétlenül baj, hogy Dunstan azonnal belecsap a vérgőzös mészárlásba, akkor ha nem ilyen (elnézést) balfaszul tenné. A brutális jelenetek gyakorlatilag félkész állapotban siklanak a képernyőre nulla izgalmi faktor, bármiféle előkészítés híján, és mondhatnám, hogy hiába fröcsköl a vér két percenként a szánkba, ha ketchupnak érezzük.
A legborzasztóbb hiba, ahogy magával a sorozatgyilkossal (háttér, motiváció, perverzió kialakulása) Duncan olyan gyötrő módon képtelen bármi értelmeset is kezdeni, hogy ad a kezébe egy kést meg egy karabélyt és jóccakát. Az első vérfürdő még úgy, ahogy rendben van, de később mindazt a profizmust, tervezést és óvatosságot lebontja a Gyűjtőről, amitől olyan veszettül aberráltnak és félelmetesnek hatott első találkozásunkkor. Szerencséje, hogy a kéjt, a szenvedélyes perverziót és a magabiztos közelharcot sikerült megtartania.
Nem derül ki semmi. A beteges kellékek, a megcsonkított holtestek, a különböző művészi pózokba állított véres testrészek csupán másodlagos eszközök, mellékes funkciókkal. Ha konkrétan egy sorozatgyilkos gyűjtő gyűjteményébe vagyunk hivatalosak, akkor jóval többet kell felszolgálni egyszerű welcome-drinknél. És ekkor már, a negyvenedik percet taposva hiába igyekszik megidézni az első rész macska-egér játékát, ha előtte mindent felborít a felesleges kapkodásával (egyetlen akciójelenet büszkélkedhet maximális precizitással).
Majd mikor lángba borul a finálé (az agyunkkal együtt), akkor egyetlen dologért lehet csak imádkozni: egy tipikus folytatás után kiáltó befejezésért. Hátha azzal majd sikerül menteni a menthetőt. Egy hajszálon múlik. De Duncan képes ezt is olyannyira pitiáner és amatőr módon elcseszni, hogy a néző fejbeverné egy furkósbottal és medvecsapdába térdepeltetné. Egy ilyen perverz, hírhedt és veszélyes gyilkost nem lehet elintézni két mondattal, amibe undorító közhellyel belesűrítjük a múltját. Semmilyen szinten nem méltó a feszültséggel, perverzióval, beteges kéjjel és őrült brutalitással kibélelt első rész színvonalához.
Még szerencsétlen Arkin is egy jellemtelen tucatfőhőssé változik, a kiérdemelt és stílusosan beteljesítendő bosszútól megfosztott áldozattá. Fuck you, Marcus Dunstan! 4/10
