25 éves volt mikor országos gyerekkori cimborájával, Matt Damon-nal együtt Oscart és Golden Globe-ot nyert a Good Will Hunting forgatókönyvéért. Valószínűleg már akkor a jobb sorsra érdemes színészek közé tartozott, csak mi még nem tudtuk róla. Szerepelt egészen kiváló, de meglehetősen gyér vagy középszerű filmekben is: akciózott, romantikázott, komolykodott, nyomozott és persze sosem hagyta szarban szintén nagy cimboráját Kevin Smith-t, amikor a vulgáris, mára már kultikussá érő komédiáiban kellett eljátszania valakit. És talán ő már korábban tudta azt, amit mi még nem sejthettünk. Kiváló rendező. Az a fajta színész, aki megannyi címmel a háta mögött úgy volt képes a kamera másik oldalára teleportálni, hogy nagyobb port kavart ott, mint hosszú évekig előtte. Ő lett Boston krónikása, aki a lehető legjobb irányba tart és ha szerencséje van Clint Eastwood-i babérokra törhet, ha így folytatja.

A tovább mögött természetesen nem a több tucatnyi ilyen-olyan filmjéről alkotott sorokat olvashatjátok majd, hanem rendezői kézjegyének esszenciáit. Mert bizony azok.

Hideg nyomon / Gone Baby Gone (2007)

Dennis Lehane azonos című regénye biztosította első körben Affleck számára, hogy arról a helyről mesélhessen, ahol felnőtt. Aaron Stockard-al karöltve dolgozták ki a forgatókönyvet (aki aztán következő projektjénél is hasonló szerepkört vállalt). Affleck nem is tököl, egyből a dolgok közepébe vág és csodás, visszafogott, minimalista, de annál hatásosabb képsorokon keresztül vezet be minket Boston egy bizonyos negyedébe, ahol lepukkant piti bűnözők, lecsúszott drogosok, dílerek és köztük elvétve jobb sorsra érdemes emberek élik mindennapjaikat. Mondhatnám, hogy varázslat, amit csinál, de félek hazudnék, hiszen ő ennek a miliőnek, ennek a légkörnek a tagja, tehát pontosan tudja, hogy miről "beszél". Boston minden lélegzetvétele, minden kétségbeesett sóhaja és reményt keltő naplementéje szinte a bőrünkhöz ér. Percek, és azokban néhány csiszolatlanul tökéletes pillanat-összes felel azért, hogy a film rögtön explicit közelségbe férkőzzön minden érzékszervünkkel - vagy legalábbis maximális módon megnyerjen magának.

És ha azt vesszük ez még csak nem is az a mozi, amely végérvényesen beemel minket, nézőket a város atmoszférájába (az három évvel később jön), hiszen itt az elsődleges egy bűnügy felgöngyölítése, egy elrabolt kislány megtalálása. Kenzie (Casey Affleck) és Gennaro (Michelle Monaghan) magánnyomozók először csak munkájukban, majd az életben is egy párt alkotnak. Hozzájuk állít be egy nap Bea McCready és férje, akik egy eltűnt kislány megtalálására szeretnék felkérni őket.

Amanda három napja tűnt el, a média pedig vörös lángoszlopként izzik a nyomorult, elhasználódott, tizenöt perc hírnév után kapkodó emberroncsok között. Az anyja nap, mint nap kokaint szippant két valóságshow között a helyi kocsmában és tulajdonképpen nem sok érzelem vél felszínre bukni az arcán, amikor a zsaruk faggatják. Kenzie és Gennaro a lokál rendőrszerv két tagjával kiegészülve ássák bele magukat az ügybe különböző előjelű bűnözők, gyanúsítottak és egyéb elferdült személyiségű alakokon keresztül. Míg nem elcsendesül az ügy, s egy rajtaütés okán a cselekmény fordulóponthoz ér és a film megszűnik egyszerű, nyílegyenes kriminek lenni.

Géza úr mesteri érzékkel lövi be a filmhez passzintott csordogálós, lassú mederben evickélő narratívát. Elidőz a helyszíneken, monológokat duruzsoltat a cérna-hangú testvérén keresztül és mindez piszok jól áll neki. A karakterek gyönyörűen fejlődnek, árnyalódnak a külső tényezők és az egyre részletesebben megismert emberek hatására.

Amikor a külsőleg a nyomozásba bevont Remy Bressant nyomozó (Ed Harris uralja a szerepet) bepiálva kiönti a lelkét Kenzie-nek, miután az megmentette a társát a haláltól, aki épp az intenzíven agonizál erőteljesen, az a film egyértelmű morális kezdő- avagy - fordulópontja - és egyben legösztönösebb, expresszívebb jelenete. Megkérdőjeleződik a döntéseik erkölcsi létjogosultsága. Vajon mennyi joguk van azt tenni, amit, és mennyire mehet bele egy zsaru az önbíráskodásba. Hol a határ? Megéri? Erről a két különböző, homlokegyenest ellentmondó aspektusról értekezik Ben Affleck első mozija, méghozzá ragyogóan.

Affleck nagyon helyesen nem sorol be egyik oldalra sem határozottan, hanem hagyja, hogy a néző maga dönthessen, arról mit gondol helyesnek. Ehhez viszont szükségünk van a közeg, az emberek, az érzelmi és lelki motivációk teljes tárházára, illetve a tények kendőzetlen felfedésére. A kamera túlsó oldalán helyet foglaló Benjamin pedig tökéletesen teremti meg mindezt, atmoszférán, morális álláspontokon, erkölcsi diagnózisokon és centiről centire épített karaktereken keresztül.

A finálé a maga nyersességében azért fut ki kiválóan a csúcspontra, mert remek ütemben bomlasztja elénk az érzelmi indulatokat, a racionális magyarázatokat. Morgan Freeman pedig van annyira jó színész, hogy csodás beszédet intézzen a szikár nyomozóhoz, de mind hiába, mert azok a sziklaszilárd elvek bárki vagy bármi hatására sem lebonthatók. A Hideg nyomon rengeteg érzelmet, gondolatot, morális hovatartozást indukál, megkérdőjelezhetetlenül vitaindító produkció, ami egyben egyik legszebb erénye is. 8/10

Tolvajok Városa / The Town (2010)

A The Town-ban az egykoron csak Bennifernek csúfolt direktor, Mösziő Affleck egy Charlestown-i srác történetét meséli el. Egy fiúét, aki cseppet sem boldog attól, hogy apja öröksége a nyakában landolt, és csakúgy, mint a felmenője, ő is bankok kirablásából tartja fent magát. De ha már a sors úgy hozta, hogy Boston potenciálisan legtöbb bűnözőjét kitermelő helyére szülte a jóisten, akkor amit művel, azt professzionális szinten teszi. A magába külsőst alig-alig engedő közösség szerves tagja, csakúgy, mint társai. És ez az a repedés, amin Affleck beenged minket és még többet mutat, még többet láttat és éreztet a Bostoni atmoszférából. Explicit környezetbe helyezi az összetartó bandát, méghozzá úgy, hogy a nézőt a részesévé teszi mindennek. A Town messze több, mint egy jól kivitelezett heist-film.

Igen, a bankrablós-zsáner csínját-bínját magán viseli, de a hátterében húzódó kvintesszenciája mégiscsak a rossz környezetből való kitörés. A változás, amiről mindig mindenki csak beszél, de elenyésző a száma azoknak, akik meg merik lépni.

Doug (Affleck) és Jem (Jeremy Renner) taknyos utcakölyökkoruk óta barátok. Együtt nőttek fel, az ereikben csörgedező vér mindig is azt fogja diktálni, hogy kiálljanak a másikért, hogy megvédjék a másikat. Közhely és ciki leírni, de mintha testvérek volnának. Jem az a fajta, aki ösztönből üt, ösztönből vedel, ösztönből gyújt rá és ösztönből rabol. Soha egy percig nem gondolkodik a következményeken. Az van, ami van. Ha elcseszed, ülni fogsz. Renner brillírozik a karakter bőrében: meg merem kockáztatni, hogy A bombák földjén-ben alakított katonán kívül ez eddigi karrierje csúcspontja.

Doug szereti őt, családját, akik tulajdonképpen felnevelték miután az apját lecsukták. De el akar szakadni, nem akar többé a környék keresztapájának keze alá dolgozni. Még egy utolsó meló, aztán viszlát. Ismerjük. Tudjuk, hogy ez nem úgy működik, mint amikor valaki kiáll a futószalag mellől, szögre akasztja overálját és lelép. Doug is tudja.

És ami fontosabb, a két szerepkört egyszerre betöltő Affleck is tisztában van azzal hogyan kell mindezt úgy prezentálni, hogy a nézőt maximális izgalmi faktorban tartsa. A precíz odafigyeléssel, tűéles feszültséggel megrendezett akciószekvenciák csak úgy vibrálnak, forrnak a realizmus és a dinamika egyvelegétől. Jóformán felsejlenek Michael Mann Heat-jének memóriába ivódott emlékdarabkái. Tökéletes finomsággal és összehangoltsággal kombinálja a dramaturgia a drámát az akcióval, az izgalmat a romantikával, és a tragédiát a megváltás édes ízével.

Hiszen a változás kezdetben kézen fogva jár a fájdalommal. Megesik, hogy mindenünk amink volt, vagy amit nemrégiben szereztünk elveszik. Az új élet deficittel jár, méghozzá kínkeserves módon - nem véletlenül lépik meg oly kevesen. Affleck sztorija azért példás, mert valahol ott rebesgeti magában annak tudatosságát, hogy hiába vagy bostoni, hiába születtél és nőttél fel a mocsokban, bármikor van lehetőséged elhagyni azt. Csak rajtad múlik. És talán ezért érzik majd néhányan az utolsó képsorok szemrevételezése közben giccsesnek mindazt, amit látnak. De megsúgom: ez nem giccs, hanem egy pozitív előjelű bostoni legenda. 9/10

Az Argo-akció / Argo (2012)

Az Argo más. Egyáltalán nem tartom kizártnak, sőt, reménykedem benne, hogy a "Boston-trilógia" idővel meg fog valósulni egy harmadik filmmel, de Affleck bá' tett most egy kis kitérőt. Amely kitérő azért szúrja némileg a bal szemhéjam, mert mostanra kezd tele lenni a tököm (meg a padlás) hasonló témakört meglovagló alkotásokkal és most pont az az időszak állt be Hollywood égisze alatt, hogy ezzel lehet Oscar-ra hajtani. És fuck-yourself Oscar. Affleck harmadik rendezése ettől függetlenül egy részletes, következetesen felépített, aprólékosan kidolgozott korrekt iparosmunka - csak a "korrekt" és az "iparos" jelzőnél eddig ő jóval többel büszkélkedhetett.

A valós eseményeket feldolgozó két órás mű háromnegyede gyakorlatilag színtiszta expozíció és történelemismertető. Lassan, aprólékosan nyújt betekintést az Iránban zajló tüntetések forrongó légkörébe, a folyamatosan fortyogó feszültség érzésébe, a hat amerikai túsz kétségbeesett rejtőzködésének körülményeibe és a megmentő szerepkört magára vállaló CIA-ügynök motivációiba, illetve magánéletébe. Tehát Affleck továbbra is azt teszi, amihez nagyon ért: karaktert ábrázol. Habár mindezt sokkal visszafogottabban, kevésbé átélhetően, és ami talán a legszembetűnőbb: nem elég érdekfeszítően. Viszont ezekből a leheletnyi pillanatokból, a képkockák mögé bújtatott feszültségdarabkákból áll össze az utolsó fél órára minden, amely szükséges, ahhoz, hogy működjön a dolog.

De a túlzott visszafogottság, a maximumra állított dokumentarista-jelleg veszi el gyakorlatilag a film valódi élét. Nem engedi eléggé közel a nézőt, távolságtartó magatartása okán pedig a felvezető másfél órában bizony akadnak momentumok, amelyek az érdektelenség peremére lökik az Argo-t. Szerencsére ezt a mellékszerepekben tündöklő arcok némiképp sikeresen ellensúlyozzák (Bryan Cranston gyakorlatilag egy baromi rövid jelenetben lejátssza az egész gárdát). Mert a kamufilm gyártásának folyamatai lehetővé teszik, hogy a komorra mázolt, pattanásig feszített hangulaton egy hangyányit lazítson a rendező időnként.

Voltaképp a finálé egy általános hollywoodi klisémaszlagból kioperált eszközökkel ágál, de hiába kiszámítható, hiába kínosan egyszerű, mert minden feszültség ötvöződik benne. Kifizetődik a cizellált építkezés, a feszültségkeltés mesterien használt eszköztára és az utolsó fél órára kiteljesedik a film. Csak mindezért fel kell áldozni tetemes mennyiségű, nyugodtabb, unalmasabb, kevésbé érdekes játékidőt. Miközben Affleck rendezői stílusjegyeiből egyre kevesebb tükröződik vissza.

Szóval Gézabá' néhány Oscar begyűjtése után remélhetőleg visszatér a jó öreg lepukkant, mocskos, kilátástalan Bostonba és összerak egy kíméletlenül éles krimit, masszív, erőteljes karakterformákkal. Mert ez az Argo csak langyos vizelet az előző két munkájához képest. De legalább meleg. 7/10