Az első rész nyilvánvaló anyagi, kritikusi és közönségsikere (5 Oscar) elkerülhetetlenné tette egy esetleges folytatás lehetőségét. Hisz tudjuk, Hollywood mindig megfeji, amit meglehet (gyakran azt is, amit nem). Az idő azonban mára igencsak elhasználttá tette Ridley Scott filmjét, ennek ellenére még mindig megvan benne néhány olyan elképesztően feszes pont, amelynek sokkhatása beleég az ember tudatába. A tíz évvel később játszódó cselekmény már elvesztette azt az utánozhatatlan karizmát, egyediséget melyet az első rész kínál: a pszicho-thriller kikopott, maradt a horror. Amely a tudat belső falait brutalitásával mázolja ki vérrel, és ami már nem az elménkben fúrja magát kényelmetlenül mélyre, nem a képzeletünkben hátborzongató, hanem magán a vásznon.
A kezdőjelenet a bosszúszomjas, egyedüli túlélővel máig hatásosan szúrja a bőrömbe és gyomromba a visszataszítóan gusztustalan érzést, ahogy tette azt első megtekintésekor (emlékszem spagettit majszoltam magamba, amit aztán elég hirtelen félbeszakítottam). Mert a Hannibal ezzel a nyitánnyal egyértelműen revelálja, hogy búcsút int a feszült thrillernek, ambíciói egyértelműen a sokkoló horror felé tendálnak.
Sokakat ez a szemléletváltás zökkent ki, de számomra a váltás valahogy nem jár oly nagy mértékű minőségi visszaeséssel, egész egyszerűen más a megközelítés, más a tálalás. Ezt vagy elfogadod, vagy a trilógia középső része nem lesz a kedvenced, finoman szólva.
Clarice Starling (nagyobb hiba nincs a filmben, mint Julianne Moore castingja) tíz év után még mindig vérző lélekkel gondol vissza a doktorral folytatott mélyanalízisre, de közben vasmarkú, rideg FBI ügynök vált belőle. Aki pillanatok leforgása alatt képes meghozni egy szélsőséges döntést, kriptatekintettel, majd tíz perccel később már ráncolt homlokkal hullajtja a krokodil könnycseppeket. Moore borzalmas színészi alakításának azért az is aláfűt rendesen, hogy a karakter összevissza van megírva, mélysége zéró, konzekvenciáról és hitelességről pedig kár lenne beszélni.
Szerencsére Anthony Hopkins gonoszságának különböző stádiumai, perverziói mind a Clarice-el, mind az összes többi szereplővel folytatott verbális és fizikális konfrontációi kiegyensúlyozzák a helyzetet. Amit az első részben főleg briliáns elméjével művel, azt itt megosztva teszi: először manipulál, aztán kibelez.
Főleg érzelmi motiváció hajtja, ahogy Mason Vergert (ki a frász ismeri fel Gary Oldman-t, most komolyan?), de három ennyire határvonalakra sodort karaktert nem lehetséges egyformán jól kibontani. A legtöbb időt persze arra pazarolják, akivel nehezen tudnak mit kezdeni. Mind Lecter, mind áldozatának ábrázolása és motivációja ösztönösen mélyről fakad, de Clarice csak szenved - legalább annyira, mint az írók, karakterének kiizzadásával.
Így végül három, sőt, gyakorlatilag négy (a nyomozó, aki saját kezűleg szállítaná le a doktor urat) karakter összemosásából áll össze az itt-ott hullámzó cselekmény egy két órás játékidő keretében. És amikor a tempó magasabb fokozatba vált, a feszültség és az akció megfelelően viszonyul egymáshoz, akkor egészen izgalmassá, tételessé teszi a művet. De ebből olykor-olykor Ridley Scott irritálóan furcsa képi megoldásai, illetve Hans Zimmer komolyzenei mixének hamiskás akkordjai zökkentik ki a nézőt.
Minderre pedig gyakorlatilag azért van szükség, hogy szépen, díszesen megterítsen a főfogásnak: a szálakat összevarró finálénak, amelynek (egyik) kulcsjelenete még mindig betegesen sokkoló (megkockáztatom, hogy hatásvadász, de még mindig kibaszottul működik), viszont ezáltal elvész a gyakorlatilag egy legyintéssel elintézett áldozat bosszúkálváriája, mintha a film háromnegyede nem is arra épült volna.
A Hannibal ugyan a felsorolt hibák miatt nem érhet (meg sem közelítheti, mert egészen máshogy mesél) az előd nyomába, de szerencsére nem is akar a nyakába lihegni. Viszont még mindig (ha csak közepesen is) izgalmas thriller, sokkoló horrorelemekkel és a mellékszerepből főszereplő kategóriába előlépő ikonikus sorozatgyilkossal a középpontban. 7/10
