Legújabb rovatunkban klasszikus sorozatgyilkos-filmekkel foglalkozunk, úgyhogy tessék felkészülni a tébolyult, szociopata és egyéb aberrációktól szenvedő (kéjelgő?), torzult elmék befogadására és felelevenítésére.

Dr. Hannibal Lecter. Pszichiáter. Sorozatgyilkos.

Már Jonathan Demme klasszikusa előtt is voltak mozik, amelyek a sorozatgyilkos témakört barangolták végig különböző szemléletekkel. Demme '91-es műve azonban maga a pszicho-thriller és a karcos feszültségtől izzó krimi mintapéldánya, az archetípus, amely bemutatta, hogy a legveszélyesebb lény nem a primitív, agresszív és elfajzott emberi korcs, hanem a szuperintelligens szociopata. A kifinomult szörnyeteg, aki frakkba öltözve, Mozartot hallgatva harminc éves francia bort iszik miközben ezüst villával fogyasztja el az emberi agyat. Hollywood ikonikus gyilkosai joggal és örömmel fogadták őt maguk közé (pedig a film még csak nem is az ő kergetéséről szól).

Clarice Starling (Jodie Foster) még csak nem is sejti, hogy az üvegkalitkával bebútorozott barlang, ahová besétál gyakorlatilag egy őrült kórboncnok otthona. Clarice ártatlan, még kezdő, bemelegítetlen, de határozott újonc, aki az oroszlán barlangjába úgy foglal helyet, hogy nem is tud róla. Lecter percről percre bontja le róla szöveteit. Ahogy feltérképezi, kielemzi, múltjából egyre több szeletet vág agyának tűéles szikéjével az a horror egy olyan szintje, amit fájdalmasabb elképzelni, mint ábrázolni. A pszichoanalízis látszólag vértelen dekonstrukciója, amely valójában agresszívabb és kényelmetlenebb, mint egy valódi kínvallatás.

Anthony Hopkins karaktermegformálása halálpontos. Egyszerre bizarr, félelmet keltően tébolyult és érdekfeszítően lebilincselő. Ha nem irtózna az ember az itt-ott elhintett aberrált, visszataszító és émelyítő tettei ismeretében ettől az őrült figurától, fogná magát és leülne beszélgetni vele. Clarice Starling pontosan tudatában van minden rémségnek, amit ez az ember "karrierje" során véghez vitt. Mégis helyet foglal, hogy megkezdődhessen minden idők egyik legfeszültebb, hátborzongató dialógussorozata.

A film atmoszférájának kiterjedése legalább olyan halálosan csodálatos, mint azé a bizonyos halálfejes pillangóé. Először egy szokványos, mezei krimiként indul, amely nyílegyenes és egyszerű. Ezt követően Demme-nek (és remek színészvezetésének) hála, az atmoszféra kibontja halálpöttyökkel díszített, végzetesen gyönyörű szárnyait, melynek minden egyes csapása feszültséggel beporzott izgalomenzimet juttat a levegőbe, melynek hatására felgyorsul a néző szívverése.

A valójában üldözött gyilkos szála mindezek fényében olyannyira a film hátterébe szorul, hogy csak a sistergős, vérben úszó fináléban nyer igazi figyelmet. És ekkor szabadul el a pokol, összeáll minden homályos, félmondatokból elcsípett részlet, amikor a láncra vert fenevad ismét megszippantja a szabadság vérrel teli illatát.

Az utolsó fél óra maximális energiával zúdítja ránk a betegesebbnél betegesebb perverziókat, a gyilkolás kéjjel, mámorral teli édes örömét, az elmezavar elburjánzott létállapotát. A kiegyensúlyozott tempójú krimiből hirtelen adrenalinfutam keletkezik, az intelligens szimbólumokból és puzzle-darabkákból felépülő kép a leggyorsabb cselekvést követeli, amelyet a finálé mára már klasszikussá váló módon gyúr össze, hogy az a bizonyos fordulat (amelyet mára erőteljesen elcsépeltek) egy életre berögzüljön a tudatalattinkba. Majd amikor minden értelmet nyer, a jó megmenekül a gonosz elpusztul, akkor megcsörren a telefon, s a vonal túlsó végén maga az ördög üdvözöl mindenkit. Zseniális? Az. 8/10