Egy rabruhás fickó kocka alakú szobában ébred. A kocka hat darab ajtót rejt, melynek mindegyike egy újabb szobára nyílik különböző színárnyalatokban. Amikor belép találomra az egyikbe, testét néhány másodperc alatt darabokra vágja egy fémháló. Isten hozott Vincenzo Natali szürreális labirintusában.

A Kocka atmoszférája olyan, mint egy pulzáló gőzkabin: félelem, paranoia, stressz és összeesküvés-elméletek fűtik. Natali első filmje az emberi elme mély bugyraiba igyekszik alámerülni miközben olyan szituációnak teszi ki főhőseit mely az összeomlás fájdalmas stádiumának folyamatát hivatott ábrázolni. Nem tudod, hogy ez a komplexum miért lett létrehozva, nem tudod ki áll mögötte és végképp nem tudod, hogy egyáltalán van-e belőle kiút. Rejt egyáltalán magában értelmet? Vagy céltalan? A film gyakorlatilag a mindfuck határait súrolja, rengeteg gondolatot ébreszt, melyek nagy része sorra vetél el, de létrejötte felettébb érdekes hatással bír.

Natali karakterei mindenesetre megpróbálnak ebből az őrült és hatalmas szerkezetből valahogyan kijutni, elkerülve, kijátszva a csapdákat, bármilyen logikát keresve, hogy miért kerülhettek ide és hogy a kivezető út minden bizonnyal ésszerűségre épül. Nem tekinthetik, nem láthatják át az egész struktúráját, értelmi létjogosultságát. Így egyetlen esélyük, ha leszegik fejüket és csak egyetlen dologra összpontosítanak: a szabadulásra.

De a kocka természete, hatalma, és a benne felbukkanó személyiségek konfrontálódása profi hegedűsként játszik az idegeiken, idő, élelem, és bármilyen épkézláb magyarázat nélkül. Mint egy kísérlet mely az emberi tűrőképesség határait vizsgálja. Vagy egy perverz milliárdos tébolyult szórakozása. Voltaképp lényegtelen, mert mi nézők akármelyik lehetséges eshetőségben a megfigyelő szerepkörét töltjük be.

A Kanadában fogant film minimális költségvetésből (valóban csekély összegre kell gondolni) generál az idegeinkig ásó feszültséget. Explicit közelségű képei, ragyogó fényképezése frusztrálóan mászik bele az ember komfort zónájába, hogy minél erősebb ingert gyakorolva adja át ennek az egész, eszelősen szürreális, de valahol mégis elképzelhető világnak a bezártságát, az egyre növekvő őrültségét. Klausztrofóbia-túra morbid és esendő figurákkal, zakkantakkal és kíméletlenül törtetőkkel.

A finálé gyakorlatilag nem is illeszkedhetne szebben az egész filmen áthaladó, különböző mélységű létállapotokhoz. Nem magyarázkodik, nem rág szájba, csupán lezárja a fortyogó indulatok és a kialakult gondolathalmazok sűrítményét. Ugyan akad benne néhány gyengébb pillanat, de ilyen egyedi, markáns ötletet, ennyire ragyogó módon végigvinni - na, ehhez tehetség kell. Vincenzo Natali misztikus és egyben lélektani horrorja maga a temérdek lehetőséget magába foglaló őrület rubik-kockája. 8/10