Valahol ott kezdődött minden, amikor naiv gyerekfejjel ráeszméltem, hogy Arnie gonosz. Lehettem vagy tíz és akkoriban ki tudta mi az a franchise, vagy hogy melyik az első rész. Néztük, amit a fater elénk tolt, vagy amit a videotékában dolgozó keresztanyámtól kedvezményes áron (ingyen) kikölcsönöztünk. Ezért számomra a Terminátor mindig is Az ítélet napját jelentette, az volt a kezdet. Aztán egy késő este villámlott a tévében és egy meztelen férfi termett hirtelen a szélfútta sikátorban. Tudtam, hogy ismerős valahonnan. Mindezt németül, az RTL-en. Nagybetűs filmélmény. Olyan dolog ez, amely akaratlanul, észrevehetetlenül beleég egy kisgyermek memóriájába és egész életében ott sündörög.

Cameron sikerfilmje csöpög a tesztoszterontól. Hatalmas, maszkulin, félelmet és tekintélyt egyszerre sugárzó férfiak ragadnak fegyvert, torkot (az ott tényleg Bill Paxton, mint punk?!), hogy egy gyanútlan, ártatlan nő életére törjenek, illetve megvédjék azt. Színtiszta férfias élvezet, lendületes, dübörgő hajszába csomagolva, miközben egy komplex, monumentális és futurisztikus jövőkép rajzolódik ki folyamatosan a szemünk láttára. Elképesztő, hogy James Cameron mit művelt, és hogyan művelte azt a szakmában. Már a második rendezésével elkezdte beleégetni a filmtörténelem nagykönyvébe a nevét, a stílusát, és az ikonjait. Bőrdzseki, vastagkeretes fekete napszemüveg és egy betonarcú izompacsirta (Schwarzi olyan, mint egy tank, megállíthatatlanul, némán törtet előre. Igazi küldetéstudatos gép, megszűnik embernek lenni).

A disztópikus jövő fenyegető, félelmetes és könyörtelenül zord. És nem, nem csak Kyle Reese (Michael Biehn, szegény hova tűnt?) flashbackek-ben ábrázolt visszaemlékezései nyomán ülteti belénk mindezt Cameron, hanem szavakkal és egyedülálló narratívával. A tökéletesre csiszolt, remek ütemben válaszokat adó forgatókönyv lapjai tartalmazzák azt a különleges vegyületet, amire egyre ritkábban lelnek rá a fejesek és a direktorok.

Egyszerűen érzed a monumentalitást, a világok közti távolságot, a jövő fenyegetettségét, a múlt/jelen létfontosságát. A komplexitást, amely túlnő rajtad és képes elhitetni, hogy van végzet, ugyanakkor a jövő sorsának töredezett szilánkjai éppen a kezedben hevernek.

Cameron ehhez mindössze egy köpetnyi költséget felhasználva teremti meg a lenyűgöző, maradandó atmoszférát. Vibrál a 80-as évek disco, a szuperlassítások minden egyes pillanata olyan hajszálpontos, hogy beleborzong az ember és az akciójelenetek dinamikája, brutalitása és izgalmi faktorának folyamatos emelése precíz és pontos. Mindössze a még naiv, klasszikus korbeli hajkoronával sertepertélő Linda Hamilton és Biehn szerelmi jelenete keni össze egy kis nyállal a fémvázat, de hálisten gyorsan lemossa azt vérrel.

Sarah Connor fejlődésének végpontja pedig maga az utolsó zárójelenet, a vihar előtti csend, egy felvezetés befejezése, mely egyértelműen sugallja, hogy valami még nagyobb, félelmetesebb és hatalmasabb esemény közeleg. Brad Fiedel egyszerre kilátástalan, szomorú és keserű score-ja csodálatosan foglalja keretbe a gépek és emberek közötti háború első, kulcsfontosságú fejezetét. 8/10