Másnaposok 3 / The Hangover Part III (2013)

Kulturális katasztrófa jellegű igénytelenséggel zárult Todd Phillips merényletsorozata a jó ízlés ellen, ami Másnaposok trilógia néven vált hírhedté. Phillips, aki már az előző etap pofátlanul önismétlő attitűdjével is a széllel szemben pisált, most konkrétan szarik a közönség fejére. Az ötlethiány nála bizony nem akadály, hogy még egyszer belenyúljon az első rész kedvelőinek zsebébe, és az se zavarja, hogy a forgatókönyv lazán elfér egy 2 dl-es üdítős doboz oldalán vagy hogy a humort már fényképről se ismeri fel. Ő megelégszik azzal, ha az eddigi összes, itt-ott felbukkanó karaktert beleerőltetheti az amúgy is értelmetlen sztoriba, miközben Alan és Mr. Chow egymást túlharsogva verseng a filmtörténelem legirritálóbb karakterének járó elismerésért. Phillips úgy nyomkodja magából az izzadságszagú poénokat, hogy szinte magunk elé vizionáljuk az erektől duzzadó, sűrűn verejtékező homlokát. Nagyjából húszpercenként sikerül ugyan megnevettetnie egy kicsit, de ettől még sajnos eléggé kétségbeejtő az a gyötrelmes erőlködés, amit produkál, észre sem véve, hogy mennyire kínos, bárgyú és primitív ez az egész. 3/10

Chan-wook Park legújabb produktuma maga a nagybetűs STÍLUS. A sűrű, képről képre tovább pattanó szimbolika, mely mögé - de csakis lassan, szigorúan másodrendűen - kúszik be a történet. Valahogy úgy, ahogy India Stoker (Mia Wasikowska) bokájától kezdve egyre feljebb halad a pók a bugyiján keresztül míg végül egyszer csak távozik. De mikor ez bekövetkezik már súlyos képtömegeken és utaláshalmazokon vagyunk túl. De hát az Oldboy rendezőjétől mit várjon az ember.

A színtiszta műfaji akciófilm egyre ritkább és egyre haloványabb. A moziból kikopott hősök, az egydimenziós "rendet rakok"-figurák lecsengtek ugyan, de még visszajárnak kísérteni. Az ő hiányuk fájó kissé, de nyilvánvaló, hogy ez már nem az a kor, ahol létjogosultságok lenne némi oldszkúl, jó hangulatú múltidézésen kívül. De a modern, realista profik - mint például Jason Bourne - egyre foszladozóbb átirataiból is kiveszni látszik a stílus, a maszkulin, komor, de effektív kúlság, amely meghatározza őket - lásd Jack Reacher professzionális apatikusságát. Épp ezért a Welcome to the Punch ánglius bőrdzsekiben rohanó hajszájának atmoszférája, akciószekvenciái akár üde színfoltként is pótolhatnák a hiányt. De nem jön össze.

„Hátraarc…és azután?”

A bandatagok kivannak, mint a kutyák. Széthúznak akárcsak az irigy, porban játszó, skorpiót kínzó gyerekek. Vezérük tekintélyét az idő koszos, foszlott emlékképpé koptatta. Mostanra sem a tisztelet, sem a betyárbecsület nem olyan, mint rég volt.  Ráadásul az egykor közülük való bandita most az ő fejükre vadászik, a pénz pedig, amit raboltak vaskarika csupán - szart sem ér.

Az időutazós filmek általában mindig egy paradoxon, egy logikailag megkérdőjelezhető bukfenc miatt kapják a legtöbb kritikát. Az események láncolata ugyanúgy kell történjen a múltban, ahogy az már megtörtént egyszer, mindennek megvan a miértje, a sorsunkat úgysem változtathatjuk meg blablabla...az ismerős toposzok. Nos, ez a Hot Tub Time Machine esetében sincs másképp. Ezek a klisék ugyanúgy felütik fejüket, de itt a különbség annyi, hogy ez a frászt sem érdekel, mert közben sikerül annyit röhögni ezeken a barmokon, hogy mindez ne legyen kulcsfontosságú.

Vitathatatlan tény, hogy a Bullet to the Head egyértelműen a videotékák polcaira való nyersanyag, VHS kompatibilis tucatakció, amelynek a mozivásznon nem sok keresnivalója van. DE, ettől függetlenül messze nem rossz. Habár, ahogyan mára a klasszikus értelemben vett videokölcsönzők, úgy a '80-as, '90-es évek stílusjegyeit felvonultató akciófilmek is szinte abszolút kihaltak. Stallone az utolsó, aki még hisz a létjogosultságukban. De valószínűleg ő is csak a nyugdíjba vonulás előtti pénzinjekció miatt teszi. A Fejlövés tucatfilm. A '90-es évek akcióinak terméke, amiből valljuk be azért mára nem sok jut.

A ház maga a lidércnyomás. Állati tetemekből, koponyákból, csontokból és penészszagból sűrűsödik egy erdő közepi nyaralóvá. Nesze neked nyolcvanas évek! A rémmesék cselekménye konkrétan ilyen és ehhez hasonló viskók leírásával indul útjára a tábortűz mellett. Végtére a The Evil Dead sem más, mint egy rémmese: levágott testrészekkel, bugyborékoló habos-vérrel és nőket erőszakoló fákkal.

A második rész egyik leggroteszkebb jelenete a maga röhejes és brutális voltával ragyogóan vizionálja Brazília romlottságát. Egy rendőr saját értelmisége szintjéhez mérten idézi a "lenni vagy nem lenni"-t, miközben egy elégetett ártatlan civil áldozat foszladozó hullájának koponyájából húzza ki egyesével a fogakat, hogy azonosíthatatlanná tegye a tetemet. Erről szól a Rio-i szervezett bűnözés, az elkorrumpálódott zsarukról, drogról, kilóra megvett politikusokról és a halálosztagról mely kíméletlen gyilkológépek hadseregével tesz rendet a favellák között.

De kezdjük az elején.

A világ egy mániákus gyilkos szemével

Frank.
Kissé zárkózott, magának való fickó.
Látszólag nem tűnik ki a tömegből.
Nappal ósdi próbababákat restaurál.
Éjjel viszont magányos nőket gyilkol.
Frank mániákus.

Egy könyörtelen gyilkológép.

Szuperhősfilm 80% vastartalommal

A Sötét Lovag: Felemelkedés marketingjére hajazó, törött maszkkal, zuhanó hőssel és komorabbnál komorabb képsorokkal sokkoló kampány elég szépen megvezette a jó népet; a mozivászon előtt csücsülve ugyanis az eddigi legszellemesebb epizód bontakozik ki előttünk a maga sajátosan látványos-hangos stílusában.