Chan-wook Park legújabb produktuma maga a nagybetűs STÍLUS. A sűrű, képről képre tovább pattanó szimbolika, mely mögé - de csakis lassan, szigorúan másodrendűen - kúszik be a történet. Valahogy úgy, ahogy India Stoker (Mia Wasikowska) bokájától kezdve egyre feljebb halad a pók a bugyiján keresztül míg végül egyszer csak távozik. De mikor ez bekövetkezik már súlyos képtömegeken és utaláshalmazokon vagyunk túl. De hát az Oldboy rendezőjétől mit várjon az ember.

Park első igazi amerikai debütje ez, a jónéhány koreai mű után, amelyhez a Prison Break "Szkófildje", Wentworth Miller szállítja az ötletekben gazdag, ám végtére is kissé sovány forgatókönyvet. Mert az egész szimbólumrendszer, a már-már kakofón zenehasználat, a morbid deviancia és a szociopata hajlamok keveredésének magjában egy viszonylag egyszerű tragédia áll. Abból burjánzik szerte a gyilkosság, a perverzió és a testvéri féltékenység.

India apját temetik. Mire a lány eljut odáig, hogy kimondja, kinyilvánítsa - legfőképp - saját maga számára, hogy édesapja elhunyt szinte már mérföldeken túl járunk. Mintha meg sem sebezné ez az egész borzalom. Amikor betoppan Charlie bácsikája (Matthew Goode tökéletes a sármos őrült szerepkörében), akiről még csak azt sem tudta, hogy létezik, akkor kezd el mocorogni benne valami. Park nem hogy, nem próbálja véka alá rejteni, egyenesen az arcunk közepébe passzírozza már-már kényelmetlenül tolakodó módon, hogy valami ROHADTUL nem stimmel. Ezt pedig addig csűri-csavarja, árnyalja, mélyíti, amíg gyakorlatilag rámegy a cselekmény fele. Az ismeretlen nagybácsi szándékai egyáltalán nem tiszták: a viasz bábura emlékeztető Nicole Kidman által megtestesített anyuci kegyeire pályázna valóban? És miért tűnnek el sorra a közvetlen környezetében sertepertélő és fel-felbukkanó személyek mióta betette a lábát az ajtón? Park saját eszközeivel, Wentworth Miller beteges fantáziaszüleményének közvetítésével válaszol minderre.

Alapvetően az egész film eszközrendszere deviáns és szokatlan. Ettől spriccel speciális atmoszférát a levegőbe, ettől lélegzik frusztrációt, emiatt fűti valami beteges szexuális szenvedély. Valójában kizárólag a rendező vizuális akkordjainak köszönhető, hogy emlékezetes bír lenni.

Amikor elvisz miket a gyökerekhez, lerántja a leplet, megadja a motivációt mindahhoz a titokzatos, erőszakos és tébolyult dologhoz, az valójában kizárólag azért működik effektíven, mert ábrázolásmódja felettébb intelligens. De a csupasz igazság, a múlt, mindössze egy nyers, el nem nyomott féltékenység deformációja, feldolgozatlansága. És ugyan tovább szövi, értelmet fabrikál ahhoz az óriási hűhóhoz melyet előtte több, mint egy órán keresztül demonstrál, de a doboz tartalma végül nem elég kielégítő a csomagolásához képest. Na de az tény, hogy kurva jól néz ki. 7/10