A Goldmoon névre keresztelt vállalat Korea legnagyobb bűnszövetkezete. Elnökét egy nap váratlanul autóbaleset éri, így azonnal felmerül az utódlás kérdése. A lehetséges örökösök pióca módra érkeznek a temetésre: Jeong (Jeong-min Hwang) a shanghaji főnök egy bolond, ripacs mókamester, Lee (Lee Jeong-jae) a vércinikus, brutális trónkövetelő, a harmadik jogosult pedig egy kiégett, hatalmából jócskán vesztett, pusztán névleges jelölt, semmi több. Előbbi kettő vérre menő, ádáz harcot folytat a trónért, miközben egy beépített ügynök, s rajta keresztül annak felettese, Kang hadnagy (Min-sik Choi, az Oldboy legendás főszereplője) mozgatja a háttérből alattomos módon, de elszánt céljaival a szálakat.

Hoon-jung Park (az I Saw the Devil forgatókönyvírója) második rendezése egy szövevényes, groteszk, vérzuhatagos hatalmi játszma. Az előny pedig örök változóként pattan egyik kulcsfiguráról a másikra.

Azt hiszem hivatalosan kijelenthető, hogy az akcióműfaj agonizáló, utolsó egyedei közül Toretto-ék uralják az élbolyt. Még nem érték el az Expendables-kort, előttük járnak és habár mögöttük szinte légüres tér tátong, mindent megtesznek azért, hogy a tökös, ízig-vérig macsóvagány-veretős akciófilmet olyan pofátlanul szórakoztatóan prezentálják, hogy az intelligensebb néző is kénytelen legyen gondolkodóba esni, hogy ezt a kliséktől vérző kétórányi zúzdát, hogy a rákos fenébe lehet ennyire önfeledten élvezni.

A Gru (vagyis az orosz hírszerzés) meglepően nagy sikert aratott annak idején a kasszáknál, így borítékolható volt a folytatás, ami méginkább Hollywood biztonság érzetét hivatott erősíteni. Hogy ez nekünk jó-e? Nos, ha adunk az előítéleteknek, a Gru 2 az egyszerű mozinézőnek az, ami Megan Fox a legtöbb férfinak. Biztosan több annál, amit mutat, de minket csak egy valami izgat. Utóbbi esetében egy átvitázott éjszaka az ismeretelmélet bűvkörében, előbbinél pedig... a minyonok.

Akárki akármit mond, a maszkulin, klasszikus értelemben vett akciófilm utolsó zászlóvivője manapság a britek borostás, kopaszodó portékája, Jason Statham. Arról már nem ő tehet, hogy az évenkénti aktuális mozijaiban milyen minőségű forgatókönyvet tolnak a segge alá (meg arról sem, hogy Guy Ritchie időközben megfeledkezett legjobb színészéről). A lényeg, hogy mindig magabiztosan, elvektől határozottan hozza a meghasonlott, ütő-rúgó-lövő-gyilkoló, gyakran bosszúittas férfi karakterét. Most sincs ez másképp.

„ ..az új generációban a degeneráció megtestesül.. ”

Már maga a tény, hogy ez a három elkorcsosult ribanc azért folyamodik erőszakhoz, azért szerez rabolva pénzt, hogy a floridai tavaszi szünetben jusson elég pénz az útszéli motelra, piára meg rengeteg tudatmódosítóra szerre mindent kontextusba helyez. Azért szereznek mocskos pénzt, hogy mocskosul elverjék. Szemléletük első számú mozgatórugója, hogy kegyetlenül bedrogozva, bepiálva halmozhassák egymásra az élvezeteket, mert elveszve a mámor pillanataiban boldogok lehetnek. Ebben a véget nem érő élvhajhászatban naivan, bután, infantilisen azt hiszik, hogy boldogságra lelnek. Harmony Korine legfrissebb munkája olyan találóan, szemtelenül kreatívan és a modern trendek utolsó cseppig való kiaknázásának módszerével analizálja, festi meg ezt az elcseszett generációt, hogy az már MESTERI.

Fröcsögjön a sz*r!

Hollywoodban megnyitották a poéncsapot, de elfelejtették elzárni, mert sajnos ugyanabban a pillanatban öntötte el az utakat a szennyvízcsatornák tartalma, így a kettő keverékéből megszületetett egy kellemtelen illatú szörnyeteg, ami Botrányfilmnek nevezi magát. Nagyjából harminc neves sztár csinál magából segghülyét (vigyorogva) ebben a kaotikus agymenésben, melyet sokan rendeztek, még többen írtak, ám a legtöbben mégis anyázva kapcsolják ki készüléküket két perccel a kezdés után. Íme a film, ami a nagy szőrös seggét egyenesen az álomgyár arcába tolja.

A harmadik szinten a XIII. században találjuk magunkat: vasinges a hangulat, sziporkál a fekete mágia, Ash pedig egy flashback-en keresztül emlékeztet minket, hogy honnan hova jutottunk. Természetesen az Evil Dead nevű horrortúlélőshow harmadik felvonásáról beszélünk, amely Sam Raimi trilógiájának legjobb epizódja. Az a fajta véresen szórakoztató hangvétel, melynek minden beállítása cool, egysorosai sziporkázóak és főszereplője ikonikus. Naná, hogy baromság az egész. ÉLVEZD!

Bosszútól fűtve / Dead man Down (2013)

Colin Farrell egy Jason Statham filmben. A karakter ugyanolyan jó akárcsak az előadásmód, maga a cselekmény pedig ugyanolyan közepes, mint a brit borostás pofozógép akciói. A történet túl sokat markoló jellege végül egy (vagy inkább kettő) alapvető bosszúmotívumban kulminálódik, melyet Niels Arden Oplev rendező és J.H. Wyman író fűszerez némi gengszter beütéssel meg egy valagnyi rosszul érlelt drámával. Az akciójelenetekben a lóerő kevés, mint egy szekérben, Numi Repesz továbbra is kegyetlen ronda és egyre inkább kiállhatatlan színésznő, a sztori pedig hiába csűri-csavarja szálait, azok a végére is csak felszínes kliséként mutatnak. Hálisten, hogy C. Farrell karizmája még mindig képes menteni a menthetőt, de ide egyedül még ő is kevés. Azért az utolsó leszámolásban rendesen aprítja a népet, szórja a skúlót eszetlenül a szakadó esőben, feszülős hosszú ujjúban próbálja életben tartani a zsánert. De akkor inkább már a Welcome to the Punch. 5/10

Apák vére

Derek Cianfrance második rendezésében ambiciózusan, előre elrendelten csordogál végig majd két és fél órán keresztül egy vérvonal, amely mindent összeköt. Alkotása strukturális mestermű, ahogy dramaturgiai toposzok összefűzéséből hoz létre egy saját, különálló produktumot. A film, ahogy sok kritika értelmezi - némileg tévesen - nem három történetből gyúródik egy egésszé, hanem generációkból. Két férfi véréből szeli egymást ketté. Íme az amerikai zsánerdráma ma.

John Hughes filmje szociális tananyag lehetne. Annak KELLENE lennie. A '80-as évek uralkodó komédiakirálya egyetlen helyiségben teremti meg a tinédzser archetípusokat, körülírja problémáikat és levezeti személyiségüket. Maga a nyersanyag, a forrás, amelyből minden valamirevaló tinivígjátéknak merítenie kell, ha igazán minőségivé akar válni.