Mr. Nishi (Takeshi Kitano) nem a szavak embere. Előbb szúr evőpálcikát a szemgödrödbe, mint hogy kérdezzen vagy akár csak egy elharapott választ is odabökjön a kérdésre. Ha a sorsnak van az a bizonyos sokat emlegetett keze, akkor az úgy elverte ezt az egykor kiváló zsaruként tevékenykedő fickót, hogy már szavak sem maradtak benne. Csak erőszak, brutalitás, hatékonyság - a többit kitépte az élet. Miután az alig néhány éves kislánya meghal, a feleségéről kiderül, hogy menthetetlenül haldoklik, egykori kollégája és legjobb barátja pedig távollétében kap golyót egy gengsztertől, akit közösen kellett volna megfigyelniük, aminek következményeként lebénul.

Valószínűleg Ethan Hawke fejében is többféle ambiciózus gondolat fogant meg miközben elregélték neki a The Purge alapfelállását, ami jó néhány különböző erőszak-orientált, igazi hardcore megvalósítást hordozhat magában. Aztán, ahogy elkezdődött a forgatás, Hawke lelkesedése vélhetően pont úgy tört darabról darabra, ahogy nekünk nézőknek a játékidő múlásával. Hiszen az öreg Ethan egyszer már beszopta beszopatott de az legalább becsülendő benne, hogy támogatja a horror szcénát - ugyanakkor persze az is lehet, hogy mostanság kicsit kong a bankszámlája.

Nem egyszerű feladat, de Michael Bay-nek sikerült megtalálnia azt a témát, amely az ő stílusához abszolúte passzol. Buta, prosztó testépítőlegények wannabe gengsztert játszanak a csillogó Miamiban, élik az amerikai álmot, tesztoszteront izzadnak szilikonkurvákat döngetnek és mindenkinél keményebbnek érzik magukat - mondjuk fizikailag erre nem is lehet panasz. Mert az a helyzet, hogy ennek a trúsztori alapján forgatott akcióvígjátéknak piszkosul jól áll a rengeteg lassítás, az élénk színezés, az üvöltő hangeffektek, a naplementében krúzolás és a csillagos zászló a háttérben.

Volt idő, amikor Wes Craven 6 perc alatt képes volt atmoszférát teremteni, hogy aztán a továbbiakban azt fenyegetővé, félelmetessé, karfamarkolóan izgalmassá fejlessze, hogy a néző majd beszarjon ijedtében, de a tenyerével eltakart szemével azért az ujj-réseken mindig oda-oda pillantson a képernyőre. Aztán ahogy az évek egyre tornyosultak Craven feje felett, lett idő, hogy az első 6 perc után a következő 6 percben gyorsan agyon is vágta, amit addig sikeresen felépített (igen, jelen írás tárgyáról van szó), és ha a közelmúltra pillantunk (My soul to take) talán jobb, ha azt hagyjuk is (bár Craven egykori gyermekének folytatása, a Sikoly 4 meglepően élvezetesnek bizonyult, érdemes megemlíteni).

Az Éjszakai járat annak ellenére nem működik, hogy minden megvan benne az ellenkezőjéhez.

Amikor az ember tizennégy éves, bizonyos embertípusok legendává érnek a szemében. Mud (Matthew McConaughey) éppen ilyen a két kisfiú, Ellis és Neckbone számára. Egy szökött fegyenc, aki egy elszeparált szigeten egy balsorsra jutott, ütött-kopott csónakban bujkál stukkerral a derekán. A külvárosi, kígyóktól hemzsegő mocsaras vidéken élő két vagánynak pedig az maga a nagybetűs KALAND, hogy segíthetnek neki elkerülni azt, hogy elfogják.

Jeff Nichols Mud-ja gyakorlatilag egy "felnőtt gyerekmese" az igaz szerelemről, amely egy indie-drámába oltott kalandtörténet keserű igazságát tömöríti, több mint két órás cselekményébe.

Érdekes dolog ez a kíváncsiság. Alap esetben nem rossz vagy káros: felfedezésre sarkall, új dolgokat ismerhetünk meg a kis hanggal a fejünkben, mely egyes esetekben viszont korrigálhatatlan tévútra vezet minket. Engem. De akkor miért magyarázok erről a fránya kíváncsiságról? Hogy jön ez ide? M. Night Shyamalan és a kíváncsiság együtt halálos kombinációnak bizonyul, utóhatásait pedig még mindig érzem. Ez a csoda pedig A Föld után névre hallgat.

Ha elég régóta nézel filmeket, ha őrülten, mindennél jobban a megszállottjukká válsz, szenvedélyeddé avanzsál ez a tevékenység, akkor előbb-utóbb eljutsz egy pontra. Ez a pont minden egyénnél máshogy és másban kulminálódik. Az én felfogásom szerint bizonyos filmek, műremekek a barátaiddá válnak. Némelyikük közeli ismerős marad, némelyikük haver, és van amelyikükkel csak köszönőviszonyt ápolsz. A Remény Rabjai viszont az egyik legjobb barátommá vált az évek során. Stephen King és Frank Darabont kollaborációja mestermű.

Köztudott, hogy a jó sci-fi ismérve az, hogy az emberről szól. Ezért Joseph Kosinski Oblivion-ja kifejezetten örvendetes darab, annak ellenére, hogy pont az emocionális mélysége az, amely egy ponton a saját minőségét karcolja.

Mindig az érzelmek. Mindig a nő. Mindig az az átkozott nő az oka mindennek. Danny Boyle legújabb, idei mind-tripje pedig még aljas módon rá is játszik erre azzal, hogy Rosario Dawson-t fullfrontál-pucéran vágja a néző - bocsánat, a férfiak - arcába. Mert ő az oka. Mert hipnotizál - mindenével.

Az a baj a Resolution-nel, hogy maga az ötlet jobb, mint a film. És még csak a kivitelezés sem okolható, amiért az élmény pusztán középszerűen csapódik le az emberben, hiszen az apró jelek, a horror zsánerének jellemzői egytől-egyig fellelhetők, ahogy a metafikciós elemek is intelligensen vannak betűzdelve súrlódásmentesen a cselekmény paneljei közé. Mindez egész egyszerűen csak unalmas.