Ha idén csak egyetlen horrorfilmet szándékozol megnézni, nos, az ne ez a példány legyen. Scott Derrickson filmje bűzlik a kliséktől, a századszor újrahasznosított ötletektől, de manapság ez már nem is kellene feltétlen akkora gondot okozzon. Hiszen elvétve akad példa rá, hogy a hasonszőrű ezerszer látott történetekből, valaki olyan hangulatos, hatásos és rémisztő darabot hozzon tető alá, ami után elégedett rémülettel a szemében áll fel a néző a foteljéből. Most nem erről van szó, mert a Sinister az utóbbi 10 év amerikai okkult horrorjainak egy aktuális, mesterséges klónja, nem több.
Van egy elméletem: Úgy gondolom, hogy Hollywoodban már évek óta kézről-kézre jár egy nagykönyv, amelynek címe "Hogyan készítsünk horrorfilmet?". Pontosabban: "Hogyan készítsünk tipikus, minimális költségvetésből kivitelezhető, de kurva hatásos horrorfilmet?". Ezzel a forgatókönyvdarabkákból, dialógusrészletekből, szimbólumokból, hangeffekt-variációkból összetevődő dossziéval seftelnek a feltörekvő, ismeretlen horrorrendezők. A középszert többnyire meg lehet vele ütni, de mindig vannak olyan kiugró példák, mint a Paranormal Activity. Ez hajtja őket tovább, basszus annak a srácnak is összejött, pedig egy tízperces, viccnek beillő alapanyagból forgatott egész estés mozifilmet, aztán azóta is dől a lé.
Ez a könyv, füzet, vagy dosszié többek között természetesen olyan alaptételeket tartalmaz, mint a "család egy új házba költözik, ahol előtte borzalmas, erőszakos dolgok történtek", vagy a "gyerekek, akik szörnyen gonoszak, mert megszállta őket egy démon", illetve a "ha ráadunk egy maszkot valakire, majd azt mondjuk hirtelen hajoljon be a kamerába és alárakunk egy ZIIINNNNNGGG!!-szerű kurva váratlan hangeffektet, az tuti siker", de a "találjon egy ládányi archív felvételt (akár kézi kamerásat, super-8-as filmre vagy VHS-re vettet), amiben aberrált vadállatok követnek el brutális gyilkosságokat, avagy más egyéb morbid dolgokat" sem hiányozhat nyilvánvalóan.
Akinek ismerősen csengenek ezek az alaptételek, annak nem kell ecsetelnem miről szól a történet, akiknek pedig nem, nos...nekik tetszeni fog a Sinister, nézzék meg.
Derrickson és csapata sikertelen az előkészítés, az atmoszféra megteremtésében. A film első fél órája végigzongorázza az alapkliséket, dögunalmasan, fárasztó dialógusok kíséretében, majd ennek köszönhetően hiába játszanak le sokkolásra törekvő kisfilmeket, azok semmiféle hatást sem váltanak ki. A rémisztgetésre, a félelem-generálásra tett kísérletek nyolcvan százaléka kudarcba fullad, sőt, néha egyenesen röhejesen veszi ki magát. Az sem segít, hogy mindösszesen két-három igazán félelmetes és izgalmas szekvencia bontakozik ki a történet fonalában, amelyek elhaló kísérletek a feszültség fokozására, illetve fenntartására.
Előfordul néhány érdekesebb megvalósítás, de tulajdonképpen azok is csak a béta-üzemmódig verekedték magukat, így leginkább minden pillanat a már begyakorlott, tipikus variációkat előrángatva igyekszik sokkolni nézőjét, ami már kissé unalmas és érdektelen. Hangulatilag jó húrokat pedzeget, az idegszálak felkoncolására alkalmas zenei aláfestés, a sötét árnyékok, a kopott, megfakult felvételek, a whiskey-t vedelő krimiíró, aki jelenlegi könyvéhez nyomoz mind-mind hozzátesznek valamit a misztikus, erőszakos és félelmetes összképhez - csak nem eleget.
Az pedig külön sajnálatos, hogy a befejezés a történet felénél kitalálható és a legváratlanabb momentum az, amikor Ethan Hawke megszabadul attól a borzalmas kardigántól. 4/10
