Amikor a halott menyasszony csonkolt fejére ráakadnak a vízben, majd a fokozódó, gyönyörűen tragikus zenére odagurul a vőlegény elé - ez az a pont, ahol Kim Jee-woon filmje explicit közelségbe kerül a nézővel. A bosszúmotívum egyértelmű kiindulópontja, amelyben az emocionális tartalom összekeveredik a pulzáló haraggal és a gyűlölettel. Bármennyire professzionális, amit a hátralévő, bőséges játékidőben a film nyújtani bír, ezt a pillanatot újra elérni képtelen.
Soo-hyeon (ezekkel a nevekkel továbbra is bajban vagyok) menyasszonya egy jéghideg téli estén lerobban az autójával. Bár első pillantásra úgy tűnik, hogy a férfi, aki a segítségére siet jót akar, de valójában a vérére, a halálára szomjazik. Kyung-chul egy aberrált, fiatal lányokra specializálódott sorozatgyilkos. Amikor ezen az éjszakán az említett lányt a lakásába hurcolja, hogy kínok közt végezzen vele, fogalma sincs róla, hogy mibe tenyerel bele. A vőlegény ugyanis nem elégszik meg olyan egyszerű és gyors elégtétellel, hogy pusztán megölje. Miután különböző lehetséges férfi közül végre megtalálja, félholtra veri és elrejt benne egy adóvevőt, majd szabadon engedi. Mert az őt ért veszteséget nem elég egyszer megtorolni. Újra meg újra, egyre durvább, brutálisabb módszerekkel kívánja elérni, hogy a párjától elszakító férfi megbűnhődjön. Ezerszeresen, tízezerszeresen.
A folyamatos véres kergetőzés egyre erőszakosabb, aberráltabb méreteket ölt, majd amikor a következő szörnyűség bekövetkezne, a gyászoló férfi megjelenik és elejét veszi a gyilkosságnak, újabb kínt szabadítva ezzel a sorozatgyilkosra. Kyung-chul nem is érti, hogy mi zajlik körülötte, aztán a film és a benne felbukkanó karakterek egyre nyilvánvalóbb utalásokat tesznek rá, hogy a titkos ügynök lassú, de eredményes metamorfózis során olyan elcseszett, beteges szörnyeteggé válik, mint ők maguk. Morálja szilárd, mint a szikla, de a benne dúló gyűlölet és düh felsőbb rangúvá teszi mindazt, amit művel. A kettejük közt zajló játék teremti meg voltaképp a cselekmény magját, a vadászatot űzött vad és vadásza között. Elemi, esszenciális erővel válnak ezek a dinamikus akciójelenetek egyszerre feszültté, izgalomtól dübörgővé és kegyetlenné. A mindezek alatt lezajlódó belső fejlődés azonban elvész. Hiába rombolják, vágják, tördelik egymást fizikailag darabokra, a lényeg a felszín alatt, a lelki vívódásban bújik meg, amit viszont a film egyre-másra eltakar.
Nem fejezi, nem bontja ki, sem igazán a főszereplő érzelmi viharait, sem az eltorzult szociopata tébolyultságát. Ráadásul az eleinte profiként beállított gyilkos újabb és újabb hibákat vét, amelyek konklúziójaként a néző agyában megkérdőjelezhetővé válik, hogy ezidáig miképp nem bukott le és a rendőrség miért nem gyűjtötte be mihamarabb ezt a vadállatot - ezzel egyúttal némileg elvész a karakter kiépített hitelessége. De ez a kisebbik probléma. Ugyan a cselekmény ragyogó atmoszférikus erejével és a rendre nagyszerű időérzékkel bekövetkező fordulataival mindvégig biztosít minket arról, hogy egy pillanatra se váljon érdektelenné a cselekmény, a végpontnál mégis hiányzik valami. Amikor a fináléban, a bosszú beteljesülésével a főhősben tudatosul, hogy megszűnt a hajsza, semmije sincsen, élete kiüresedett fázisa visszatér, akkor nekünk ott helyben kellene vele együtt összeroppanni. Ez az az érzelmi katarzis, amelyet végül képtelen megütni Kim Jee-woon bosszúdrámája - a Két nővér bűvös tragikusságával szemben. Mert hiába szemléljük elejétől kezdve az átalakulást, hiába örvénylünk vele végig a moralitás és ítélőképesség változékony stációin, ha egyszer nincs meg az a bivalyerős érzelmi kötelék, amely gyökeret ad mindehhez. Így az I Saw the Devil egy kiváló mestermű helyett "csak" egy, magas brutalitásfaktorú, izgalmas alkotás marad a rendező sajátos kézlenyomatával az oldalán. 7/10