„Hátraarc…és azután?”

A bandatagok kivannak, mint a kutyák. Széthúznak akárcsak az irigy, porban játszó, skorpiót kínzó gyerekek. Vezérük tekintélyét az idő koszos, foszlott emlékképpé koptatta. Mostanra sem a tisztelet, sem a betyárbecsület nem olyan, mint rég volt.  Ráadásul az egykor közülük való bandita most az ő fejükre vadászik, a pénz pedig, amit raboltak vaskarika csupán - szart sem ér.

De az éles hangváltások, a gúnyos lópatkómocskos megjegyzések és az egyre növekvő kapzsiság mögött még mindig olyanok, mint a porban játszó, skorpiót kínzó gyerekek. Nevetnek – mert összetartoznak.

Sam Peckinpah ’69-es lóoperája (amellett, hogy korának egyik legerőszakosabb darabjának számított) maga az egzisztencialista férfifilm. A kietlen vadnyugat kisváros menti fogadójának felső szobájában fogant egy szajha lábai között. Egyszerre macsó és totálisan hím soviniszta (Angel - Jaime Sanchez -, a mexikói vadindián inkább megöli hűtlen szukáját, minthogy másnak engedje), áruló és hangyányit szentimentális, vehemens és drámai. Akár John Sturges A Hét mesterlövész-ének erőszakosabbra komponált, kevésbé családias és happy end barát átirata is lehetne. Mert Peckinpah minden sallangot úgy köp ki, ahogy a fekete fogú, szesztől bűzlő dagadt, kocsmaajtót támasztó részegek szokták.

Szkriptje a játékidő múlásával egyre komplexebbnek hat. Az üldözött és üldöző viszonyának folyamatos kölcsönhatásából bomlanak ki az egyre nyilvánvalóbban térért kapálózó mellékszálak, amelyek végül összekötik, keretbe helyezik ezt az elszabadult bandát. A több sebből vérző, szedett-vedett bűncsordát, ahol már mindenki eljutott magában arra a pontra, amikor váltani akar. Még utoljára, még egyszer megcsinálni az aranybatyuval jutalmazott munkát.

De hova vezet mindez, hol van az a régi, felszabadító törvényenkívüliséget adó érzés, amelynek helyét most marakodás, széthúzás és árulás szegélyezi, melynek szebb pillanataiban ezek a született pisztolyforgatók még együtt vedelnek, ünnepelnek és vigyorognak, mint a boldog gyermekek.

Peckinpah analógiája a banditák és a gyermekek közt nyilvánvalóbb szinte nem is lehetne. Minden szép és jó mellett vastagon aláhúzza a gyarlóságot, és revelálja, hogy mindkét embertípus kegyetlen. Sőt, a nőket sem helyezi feljebb ennél a szintnél – ugyanúgy hátba lövik a vélt ellenséget, de ugyanúgy meg is halnak érte, mint bármelyik kurafi. A vadnyugat mocskos, véres és halálos. Nincsenek illúziók, nagy, heroikus pillanatok óriási hősökkel vagy megmentett életekkel, csupán vér és arany. Háború és hatalom. Realizmus söréttel és whiskey-vel – ez manapság azelőtt halva születetté tenne egy produkciót, hogy még meg sem fogant. ’69-ben sem rabolta a kasszákat.

A végpont, a konklúzió persze már jól ismerős, csak más a színe. Elhasznált, két aranypengős kurvák karjaiból belegyalogolni a bosszúba és a lét elkerülhetetlenségébe, mert mindenki jól tudja, hogy aki ölésből és rablásból él a vadnyugaton az sosem megy nyugdíjba. 8/10