Ha éjszakánként fura dolgok történnek a lakásban, először alvajáró gyerekekre gyanakszik az átlagos amerikai szülő, majd ha már minden racionális magyarázatból kifogyott, jöhetnek a földtől elrugaszkodottabb elméletek, mondjuk az, hogy „alien járt a házamban”. És ennyi. Ezzel az egyszerű húzással máris érdekesebbé, izgalmasabbá és emlékezetesebbé tehetjük az amúgy teljesen sablonos, a kísértetfilmek bevált hagyományait követő filmünket.
Ryan Stone (Sandra Bullock) és Matt Kowalski (George Clooney) épp az utolsó simításokat végzik a Hubble teleszkópon, amikor beüt a gikszer és hirtelen egyedül találják magukat a sötét és kietlen világűr feneketlen mélységében. A sok helyen már most az év filmjének kikiáltott Gravity az ő megpróbáltatásaikat meséli el, meglehetősen sajátos audiovizuális eszközökkel prezentálva.
Van egyfajta aranyos báj abban, amikor a b-filmekben csak úgy ropognak, a karakterek szájából azok a híres-nevezetes klisémondatok melyekre filmeket lehet alapozni. („Minden rendben lesz”, „meg fogjuk találni”, „ne tedd, túl késő” – és társai.) Hiszen ezek a dialógusok szükségesek ahhoz, hogy kiékeljék azokat a lyukakat, amelyek ott tátongnak a menekülés, a csákánnyal való vérontás, a fejlövés és a cgi-vel prezentált látványosságok képkockái között. Amolyan időkitöltők, amelyek azt hivatottak előidézni, hogy az ember mégiscsak egy filmet néz. Aranyos párbeszédek.
Persze ettől a lényeg nem változik: mindenki arra kíváncsi, hogy mitől lett egy óriási jégtömb a Föld helyén, a poszt-apokaliptikus pusztulás vizuális gyönyörűségeire, illetve a lecsiszolt fogú, embertelen, kannibállá korcsosult népség őrjöngésének visszaverésére, leigázására. Ja, igen, bocs, ez már a The Colony cselekménye.
Érdekes dolog ez a kíváncsiság. Alap esetben nem rossz vagy káros: felfedezésre sarkall, új dolgokat ismerhetünk meg a kis hanggal a fejünkben, mely egyes esetekben viszont korrigálhatatlan tévútra vezet minket. Engem. De akkor miért magyarázok erről a fránya kíváncsiságról? Hogy jön ez ide? M. Night Shyamalan és a kíváncsiság együtt halálos kombinációnak bizonyul, utóhatásait pedig még mindig érzem. Ez a csoda pedig A Föld után névre hallgat.
Köztudott, hogy a jó sci-fi ismérve az, hogy az emberről szól. Ezért Joseph Kosinski Oblivion-ja kifejezetten örvendetes darab, annak ellenére, hogy pont az emocionális mélysége az, amely egy ponton a saját minőségét karcolja.
Másnaposok 3 / The Hangover Part III (2013)
Kulturális katasztrófa jellegű igénytelenséggel zárult Todd Phillips merényletsorozata a jó ízlés ellen, ami Másnaposok trilógia néven vált hírhedté. Phillips, aki már az előző etap pofátlanul önismétlő attitűdjével is a széllel szemben pisált, most konkrétan szarik a közönség fejére. Az ötlethiány nála bizony nem akadály, hogy még egyszer belenyúljon az első rész kedvelőinek zsebébe, és az se zavarja, hogy a forgatókönyv lazán elfér egy 2 dl-es üdítős doboz oldalán vagy hogy a humort már fényképről se ismeri fel. Ő megelégszik azzal, ha az eddigi összes, itt-ott felbukkanó karaktert beleerőltetheti az amúgy is értelmetlen sztoriba, miközben Alan és Mr. Chow egymást túlharsogva verseng a filmtörténelem legirritálóbb karakterének járó elismerésért. Phillips úgy nyomkodja magából az izzadságszagú poénokat, hogy szinte magunk elé vizionáljuk az erektől duzzadó, sűrűn verejtékező homlokát. Nagyjából húszpercenként sikerül ugyan megnevettetnie egy kicsit, de ettől még sajnos eléggé kétségbeejtő az a gyötrelmes erőlködés, amit produkál, észre sem véve, hogy mennyire kínos, bárgyú és primitív ez az egész. 3/10
Az időutazós filmek általában mindig egy paradoxon, egy logikailag megkérdőjelezhető bukfenc miatt kapják a legtöbb kritikát. Az események láncolata ugyanúgy kell történjen a múltban, ahogy az már megtörtént egyszer, mindennek megvan a miértje, a sorsunkat úgysem változtathatjuk meg blablabla...az ismerős toposzok. Nos, ez a Hot Tub Time Machine esetében sincs másképp. Ezek a klisék ugyanúgy felütik fejüket, de itt a különbség annyi, hogy ez a frászt sem érdekel, mert közben sikerül annyit röhögni ezeken a barmokon, hogy mindez ne legyen kulcsfontosságú.
Szuperhősfilm 80% vastartalommal
A Sötét Lovag: Felemelkedés marketingjére hajazó, törött maszkkal, zuhanó hőssel és komorabbnál komorabb képsorokkal sokkoló kampány elég szépen megvezette a jó népet; a mozivászon előtt csücsülve ugyanis az eddigi legszellemesebb epizód bontakozik ki előttünk a maga sajátosan látványos-hangos stílusában.
Legbuzisabb inváziós film evör
Úgy tartja a mondás, hogy amennyiben a csecsemő fejét vagy testét hártya borítja, mikor világra jön, azaz „burokban születik”, akkor kivételes szerencsével áldja meg a sors. Ez oda vezethető vissza, hogy amikor a burok leválik a méh faláról, megszűnik a magzat oxigénnel való ellátása, így amennyiben a szülést segítő egyén a burkot azonnal fel nem tépi, a magzat megfullad. Azonban ha sikerül a szájon át való légzést biztosítani, akkor az illető valóban szerencsésnek mondhatja magát, amiért életben maradt. A Stephenie Meyer regényéből készült filmnek eme jelenséghez kurvára semmi köze nincsen - pusztán érzékeltetni szerettem volna, hogy még ebbe a pár soros szösszenetbe is mennyivel több izgalom, érzelem, drámaiság és tudományos fantasztikum szorult, mint az Alkonyat-sorozat írónőjének „romantikus” „sci-fijébe”.
Valahol ott kezdődött minden, amikor naiv gyerekfejjel ráeszméltem, hogy Arnie gonosz. Lehettem vagy tíz és akkoriban ki tudta mi az a franchise, vagy hogy melyik az első rész. Néztük, amit a fater elénk tolt, vagy amit a videotékában dolgozó keresztanyámtól kedvezményes áron (ingyen) kikölcsönöztünk. Ezért számomra a Terminátor mindig is Az ítélet napját jelentette, az volt a kezdet. Aztán egy késő este villámlott a tévében és egy meztelen férfi termett hirtelen a szélfútta sikátorban. Tudtam, hogy ismerős valahonnan. Mindezt németül, az RTL-en. Nagybetűs filmélmény. Olyan dolog ez, amely akaratlanul, észrevehetetlenül beleég egy kisgyermek memóriájába és egész életében ott sündörög.
