Nagyszabású mese. Egy százmillió dolláros szemfényvesztés, amely olyan gyönyörű trükkökkel hadonászik, hogy hajlamos vagyok néhány pillanatában bedőlni neki. De mindig jön egy perc, amely az orromra bök és tudatosítja bennem újra meg újra, hogy a Watchowski-tesók filmje egy monumentális mese és nem több. Ez egy fontos aspektus, egy figyelmeztetés, hogy nem érdemes a filmet afféle életfilozófiaként vagy hatalmas magasságokba szökő évtizedes bölcsességmegfejtésként értelmezni, mert ha így teszünk, azzal saját értelmi intelligenciákat húzzuk le a klotyón. Erre voltaképp maguk a készítők ébresztik rá a nézőt a sok-sok cselekményszál, végtére is pozitív kicsengésű befejezésével.
Daniel Craig négy év szünet után újra magára kapta az öltönyt, hogy szembenézhessen önmagával, a múltjával és a sorsával. Meg persze a rosszfiúkkal, nagyon, nagyon rosszakkal. A Heath Ledger Jokerét idéző Javier Bardem sztoikus nyugalommal, tébolyult kiszámíthatatlansággal és a hidegvérű gyilkosok hüllőtekintetével kelti életre a Gonoszt, ám sajnos még így sem lett olyan agyafúrt és gigantikus ellenfél, mint amilyennek szánták. Ennek pedig egyetlen oka van: Bond. Ugyanis ha nem egy ilyen kivénhedt, rozsdás 007-esnek kéne végigkínlódnia magát a filmen úgy, hogy sokszor szinte már rossz nézni, akkor kettejük rivalizálására is nagyobb figyelem juthatott volna. Így viszont a sok lelkizős üresjárat feleslegesen húzza szét a játékidőt, és hiába feszít Craig a menő szövetkabátjában messzibe révedő tekintettel, a kiégett Bond már csak mérsékelten tudja lekötni a figyelmet. Ennek következtében a Skyfall bár kétségkívül tartalmaz remek akciójeleneteket, ügyes megoldásokat és sok kis utalást a korábbi epizódokra, mégis túlságosan gyakran veszíti el a lendületét ahhoz, hogy egy erős közepesnél magasabb szintre küzdje fel magát. 
Miután zsongó fejjel hagytam el a mozit, és a film képkockái igencsak masszívan beleivódtak az agyféltekéimbe, én is abszolválom a véleményem, amely részben 
...élt egy fiatal jedi, nevezzük George Lucasnak. Talán népjobbító szándékból (amit ő bőszen bizonygat, lándzsát törve amellett, hogy filmjeit útmutatásnak szánta az akkoriban hősök nélkül maradt, és ezért felettébb csüggedt átlag amerikainak), vagy csupán zöldhasú barátaiból akart egy valagnyit összeszedni (a bevett szerzői honorárium helyett inkább a bizonytalan, a film anyagi sikerétől függő 40 százalékos bevétel részesedést választotta, a polcokon pedig már a bemutatókor ott voltak a Csillagok Háborúja csecsebecsék) összehozott egy immár epizódok tömkelegén keresztül működőképes történetet. Noha néha döcög a történet, máskor meg önmagát ismétli, mégis emberek millióit térítette a jedi hitre. G. Lucas erre szerényen annyit mond, hogy megtanulta, hogy kell valamit jól elmesélni (mi pedig, ha nem is valljuk be magunknak, arra vágyunk, hogy valaki leüljön az ágyunk mellé és meséljen nekünk, ez esetben ez a szőrös jedi tette meg ezt). Tavalyi évben Ridley Scott készített egy dokumentumsorozatot (amit csak mindenkinek ajánlani tudok) A sciencefiction látnokai címen, melyben a műfaj emblematikus személyiségeiről beszélnek (mindegyiknek 45 perces epizódot áldoznak). Itt enyhe túlzásnak éreztem G. Lucas szerepeltetését, mivel lássuk be, az erőről való hablatyolás inkább tűnik valamilyen távol-keleti filozófia gyorséttermi kiszerelésének, és nem kell hardcore sciencefiction rajongónak lenni, hogy megmondjuk, a sci-fi csak díszlet az ízig-vérig fantázia szülte világban. G. Lucas furcsa mód úgy döntött (amivel nincs baj, mert eredeti), hogy előbb forgatja le a középső három epizódot (hát megnézném én, hogy elkészül-e a 7-9. rész és miről fog szólni majd), mint az egyszerűen csak prequelnek nevezett előzménnyel foglalkozó első három részt. Így faramuci módon haladunk a CGI-s múltból a maketteket használó jelen felé. Az első három rész pengén megkoreografált fénykard vívásai is hirtelen váltanak át Az új reményben (4.epizód, az első olyan epizód, ami még a régiekből való) nyugdíjas otthon lakóinak ádáz vécéért vívott csatájára emlékeztető hadonászásba Obi-Wan Kenobi és Darth Vader között. Egy ortodox fan azonban már ekkorra simán túlteszi magát rajta, ahogy én is tettem. A másik sajátos felállásból eredő betegsége a sagának, hogy 20 év alatt hatalmasat fordult a világ. Még Az új remény elkészülte körül maga G. Lucas jósolta meg David Lynchnek, hogy a Dűnével alaposan be fog fürödni, mert a jó nép nem szeret gondolkodni (szóval vannak a jók és a rosszak, és köztük pedig a senki földje, akár egy western, ebből a szempontból üdítő kivétel volt a Birodalom visszavág, de erről majd később). No lássuk akkor az epizódokat...
Régen rossz az, ha egy jóformán feledésbe merült, mondhatni halott franchise-t egy sebtében összeharácsolt, félkész forgatókönyv alapján próbálnak újraéleszteni, hiszen nagy eséllyel csak lehangolóan fertelmes hullagyalázás lesz az eredménye. A Men in Black szériát ezzel szemben mégsem kényszerülünk idejekorán temetni, ugyanis a harmadik rész nemhogy épkézláb történetet kapott, de egy átlag mai blockbuster sztorijának egyenesen a képébe röhög, majd elveszi a zsebpénzét és megeszi a kajáját. No, nem mintha ehhez különösebben agyafúrt alapötletből táplálkozó, kifürkészhetetlenül kígyózó cselekményszálak egymásnak eresztésére lenne szüksége; csupán a jó öreg időutazós témát eleveníti fel, kiegészítve néhány guszta űrlénnyel, ill. fekete öltönyös félnótással. Két kedvenc ügynökünk, Jé és Ká a múltban igyekszik megmenteni a jövőt a Vadállat Boris nevezetű szökött fegyenc haragjától, miközben saját múltjuk egy-egy darabkája is felszínre kerül. Ez az elcsépeltnek tűnő koncepció meglepően működőképes, viszont ennél nagyobb csodára már hőseink sem képesek, kik a baromi erős nyitány után foggal-körömmel próbálják összetartani a széthullani vágyó filmet, ezért a poénkodásra is viszonylag ritkán marad idejük. Azonban még így is sikerül kihozniuk a végére egy élvezetes, és ha nem is szükségszerű, de nem is felesleges folytatást, ami egyértelműen igazolja, hogy van még fantázia és lehetőség a sorozatban – talán nem is kevés. 
Úgy tűnik az 
Kissé szomorú vagyok. Azért, mert harmadszorra sikerült csak elérnie ennek a mindenki által klasszikus magasságokba emelt, ikon- és kultuszteremtő sci-finek, hogy értékelhetővé, kiemelkedővé váljon a szememben. Gonosz leszek: bontsuk le azt a szemellenzőként felállított falat, amelyet az old-school klasszikusok előtt még azelőtt felhúzunk mielőtt láttuk volna őket - vagy, ha 15-20 évvel ezelőtt gyerekként majdnem becsokiztunk rajtuk, akkor hajlamosak vagyunk rá, hogy hosszú éveken át istenítsük azokat. Ridley Scott Alien-jének a paranoid, suspense-injekcióval beoltott atmoszférája mellett ugyanis hozzátartozó tényezője az a néhány üresjárat, unalomba fulladó feszültségteremtésre való törekvés, amely saját értékrendszeremben messze nem emeli piedesztálra. Persze, azért hülye én sem vagyok, hiszen a mára aggastyán üzemmódba lépő Scott mester első igazán jelentős rendezése egy kifejezetten jó film. Pech, hogy később jön egy ürge, aki nála tízszer brutálisabb performanszban mutatja meg, hogy mitől döglik a közönség. Vagyis, elnézést: neki talán pech, nekünk filmrajongóknak epikus szerencse.
