Nagyszabású mese. Egy százmillió dolláros szemfényvesztés, amely olyan gyönyörű trükkökkel hadonászik, hogy hajlamos vagyok néhány pillanatában bedőlni neki. De mindig jön egy perc, amely az orromra bök és tudatosítja bennem újra meg újra, hogy a Watchowski-tesók filmje egy monumentális mese és nem több. Ez egy fontos aspektus, egy figyelmeztetés, hogy nem érdemes a filmet afféle életfilozófiaként vagy hatalmas magasságokba szökő évtizedes bölcsességmegfejtésként értelmezni, mert ha így teszünk, azzal saját értelmi intelligenciákat húzzuk le a klotyón. Erre voltaképp maguk a készítők ébresztik rá a nézőt a sok-sok cselekményszál, végtére is pozitív kicsengésű befejezésével.

Rafkósak ezek a Watchowskiék. Persze emellett hihetetlen intelligenciáról és alkotókészségről is számot adnak Tom Tykwer-el egyetemben, hiszen egy ilyen grandiózus, téren, időn és életeken átívelő masszív, strukturálisan magabiztos felépítésű történet megalkotásához bizony tehetség kell. És agy. A Felhőatlasz azt pedig biztosan elmondhatja magáról, hogy koherens egészet alkot és remekül von párhuzamokat az általa bemutatott korok, karakterek, és viszontagságok között.

Viszont ezek a különböző világokban élő alakok akkor válnának zsánerükben igazán meghatározóvá, ha valóban élnének is. Márpedig ha a film intelligenciában gazdag, akkor érzelmi síkon meglehetősen sekélyes. Ennek oka kereshető abban, hogy a hat szálon futó történet valójában túl sok és közülük nem mindegyik érdemleges a hosszabb fejtegetésre. Ezáltal pedig a három órás játékidő indokolatlanul elnyújtja a cselekményt - egy órával rövidebbre vágva hatásosabb lehetne a befejezés is - és túl nagy teret ad a már üresjáratokká deformálódó hosszas szájbarágásnak. Három történet a hatból is elég lett volna arra, amit a Watchowski-Tykwer trió mindenképpen szeretett volna bemutatni.

Vizuálisan szinte a hibátlanságáról árulkodik a Felhőatlasz, olyan elképesztően gyönyörű kompozíciókkal, tájakkal, effektekkel, hogy az ember lélegzete tényleg elakad olykor-olykor egy pillanatra. És ha a szereplők érzelmi megnyilvánulásai általában nem is, a látvány garantáltan biztosítja a néző ezen a téren való kielégülését - bár tudom, hogy ez ebben az esetben valószínűleg kevés vigasz.

Szóval visszaevezve az első bekezdésben pedzegetett gondolatokhoz, a precízen elvarrt szálak a fináléban bebiztosítják az elbeszélés meseszerűségét. Mert ismételve önmagamat: okosak ezek a Watchowski-ék (meg a Tom Tykwer), hiszen képesek rá, hogy a keserűbb sorsot bevégző életek, egy másik inkarnációjukban tökéletes boldogságot nyerjenek jutalmul és tragédiájuk végül mégiscsak egy hol meggyőző, hol inkább giccses happy-end-ben kulminálódjon. 7/10