Az időutazás mindig cool, ezért sosem megy ki a divatból. Legyen szó moziról (a szomszédban megy a Men in Black 3), vagy tévésorozatról (Spielberg és a bukott dínók) az időugrás kacér gondolatfonalába mindig akadnak potenciális jelöltek, akik hol kevésbé, hol jobban képesek belegabalyodni. Simon Barry kanadai sorozatának alapvetése szerint egy 2077-ben halálra ítélt felszabadító csoport teleportálja magát, és a rájuk bőrruciban vigyázó zsarunőt a múltba, amely szökési kísérlet akkor lenne igazán tökéletes, ha 6 évet ugrottak volna az időben nem pedig 60-at. Na, de egye-fene, itt is jó bűnözni.
.jpg)
Miután néhány röpke interjúban megismerjük a főszereplőket szolgáltató három űrhajóst, majd pár családi felvétel még ránk is erőlteti, hogy megszeressük őket, a fiúk már indulnak is a Holdra, hogy egy szigorúan titkos küldetés keretein belül kőzetmintákat gyűjtsenek, ám ehelyett valami egészen mással találják szemben magukat. Amikor épp nem a kameráikkal bíbelődnek, zenét hallgatnak vagy porított sonkát zabálnak, akkor ugrabugráló rákokat csapkodnak kis kalapácsukkal, és kétségbeesetten szaladgálnak a Hold jeges krátereinek mélyén. A helyenként zavaróan hangyás, máshol idegesítően kapkodó, időnként meg katasztrofálisan szaggató, egyszer sötét, utána pedig villódzó diszkófényekkel operáló, minősíthetetlen képtől gyakorlatilag élvezhetetlen a film, és ha ehhez még hozzávesszük a viszonylag eseménytelen, olcsó és fantáziátlan ijesztgetésekkel szabdalt, rettentő unalmas történetet, akkor az összhatás bizony már kőkeményen verdesi a nézhetetlen kategóriát. Pedig a film alig 80 perces. 
A film legjobb gondolata, félretéve mindenféle found footage-t, kézi kamerát, és áldokus stílust, az, hogy a természetfeletti erőt ezúttal olyan valakinek a kezébe adja, aki minden tekintetben úgy tűnik, hogy jogosult rá. Illetve esetünkben ugye három srácról beszélünk, de középpontban mégiscsak a Magneto-effektussal küzdő Andrew áll. Kívülálló ugyan, és megvannak a saját nézetei, elképzelései, de alapvetően tiszta-lelkű, becsületes és nem hajtja mélyen belül az elemi gonosz. Legalábbis kezdetben. Aztán, ahogy a sodródó események áldozatává válik, úgy duzzad benne az egyre féktelenebbé váló harag és a düh.
Ebben a különböző klasszikus történetekből összetákolt családi kalandfilmben valószínűleg a mese- és filmtörténelem összes kliséje fellelhető, de talán pont a kiszámíthatósága és a gyermeteg fordulatai teszik szerethetővé - és hogy én is egy laza közhellyel éljek –, tökéletes kikapcsolódássá az egész család számára. A gyerekeknek nyilván óriási élmény a kifejezetten hatásos 3D-ben kiteljesülő, gigászi darazsakkal és sárkánygyíkokkal támadó látványvilág miatt, de a felnőttek is megtalálhatják benne a számításaikat. Ha mást nem is, legalább kacaghatunk néhányat a mellét feszegető, és végig hihetetlen fejeket vágó Dwayne „The Rock” Johnsonon, de a film csúcspontja egyértelműen az, amikor az esti tábortűznél egy kis gitárt előkapva hirtelen dalra fakad, hogy vakítóan fehér fogsort, és zavarba ejtően széles vigyort villantva rögtönözzön rímeket a rejtélyes sziget szépségeiről. 
Olvastál már könyvet visítva? Nem? És szeretnél? Akkor talán ideje a kezedbe venni Douglas Adams ötrészes trilógiájának első kötetét, ezt a „hallatlanul figyelemreméltó” könyvet, ami nemcsak hasfájásig röhögtet, de közben a világnézetedet is konokul feltúrja, gondoskodva róla, hogy ezentúl egész más szemmel vizslasd a körülötted lévő legártatlanabb dolgokat is, különösképp a delfineket... És persze arra is figyelmeztet, hogy nem árt, ha mindig tartasz magadnál egy törülközőt, hiszen ki tudja, mikor kell leintened egy repülő csészealjat, mert miután néhány buldózerrel lerombolták a házadat, és a legjobb barátodról kiderült, hogy földönkívüli, néhány rosszmodorú idegen váratlanul elpusztítja a bolygódat, ami útját állja egy hamarosan elkészülő csillagközi autópályának?
