Visszasírjuk a Tvájlájtot
A szürke ötven árnyalata egy rajongói Alkonyat-kreálmánynak indult, és valóban, a történet minden apró mozzanatán érződik, hogy ez egy megkeseredett háziasszony többéves szexmegvonástól megcsömörlött elméjének – kizárólag saját maga szórakoztatására – a világra ellett szörnyetege. Ez a szörnyeteg pedig egy középronda, jellemtelen, huszonéves szűzlány és egy jóvágású, szintén huszonéves, aberrált pénzeszsák bizarr kapcsolatát meséli el.
Julia Roberts ma ünnepli a 47. szülinapját. Ezúton kívánunk Boldog Szülinapot a Pritivumennek.
„Pretty Woman, i don’t believe you, You’re not the truth..”
Elmondom, miért szeretem ezt a filmet. Mert pofonegyszerű és ezt nem rest kimutatni. Három alapvető dologról szól: money, fuck, love. That’s it. A Pritivumen még abból a Hollywoodból származik, amely nem félt attól, hogy a produkció, amit előállít, szimpla, mint egy kotongumi. Hogy nem szól többről, mint arról, hogy a jól fésült, szemérmetlenül gazdag bizniszmen beleszeret az útszéli lotyóba. Beverly Hills, 90-es évek, gejl zenék, kurvás göncök, kaviár, limuzion, drog és hatalmas mosolyok. Ez még az az Amerika, ahol bármi megtörténhet. De Gary Marshall rendező és J.F. Lawton forgatókönyvíró (aki többek között a Seagal féle Úszó erődöt is firkálta) maradtak ennél a hétköznapi alapkoncepciónál (kvázi klisé a valóságból).
Már a legelső jelenet, az első dialógus annyira masszív, kidolgozott, laza cápagalléros stíluskarnevál, hogy már abból tudod. Amikor egy bárpult félhomályánál beszélget Christian Slater és egy, Marilyn Monroe-ra csak hasonlítani akaró szajhakompatibilis lány, arról, hogy mindketten dugnának Elvissel. Aztán amikor Slater elhívja a lányt moziba, ráadásul egy Sonny Chiba trilógiára, akkor már olyan biztos vagy magadban, mint bármelyik Michael Bay filmnél, ahol a harmadik percben felrobban valami.
Quentin Tarantino.
Bécs
A találkozás - Before Sunrise (1995). A naiv, de ambiciózus kezdet, amelynek pillanatában ennek a két embernek fogalma sincs róla, hogy innentől évtizedeken át meghatározzák egymás életét. Voltaképp ezért parádés Linklater háromrészes műve, mert látjuk kibomlani, megvalósulni (olyan az egész, mint egy szerelmi-gengsztereposz: kezdet, felemelkedés, bukás). Jesse (Ethan Hawke) és Celine (Julie Delpy) ambícióktól, ideáktól, energiától és vágytól pulzálva karol egymásba egy mindkettejük számára idegen és felfedezetlen városban. Megszűnik a tér, az idő, a múlt és jövő arra a néhány egymással töltött órára, a napfelkeltéig nyúló ismerkedésbe homályossá lényegül. Ez a kulcs: a tökéletes idő és hely arra, hogy valami olyan történhessen közöttük, ami megismételhetetlen.
Még be sem hegedtek a Twilight okozta lelki sebek…
Még fel-feldereng rémálmainkban Bella savanyú képe és Edward rikító csillámteste…
Még javában igyekszünk feldolgozni mindazt az érzelmi törést, amivel Stephenie Meyer vámpírkultuszt gyalázó sorozata éveken át sokkolta szürkeállományunkat…
Még fel sem száradt a könnyünk, amit eme megindító franchise búcsúja csalt ki szemeinkből… - Ja, ilyen nem volt.
De mindegy is, mert máris itt a következő fájdalmasan kínos szerelmi történet, amit a természetfeletti vonal beleerőszakolásával próbálnak érdekesebbé, különlegesebbé és mindenek felett eladhatóbbá tenni.
Bekövetkezett az, amitől titkon mindannyian rettegtünk: a Twilight-klónok támadása megkezdődött. Hölgyeim és uraim, itt vannak az igézők!
Ki az a Gatsby?
GATSBY.
Egy név, ami csupa nagybetűkkel szerepel a New York-i lapok hasábjain.
Egy név, amiről mindenki hallott, ám tulajdonosát annál kevesebben látták.
Mégis róla beszél az egész város. Az emberek különféle mendemondák ellentmondásos szövevényeit fonják titokzatos alakja köré.
Ki lehet ő?
Egy herceg? Bérgyilkos? Háborús hős? Császári leszármazott? Netán mindez együttvéve? Vagy egyik sem?
Ki az a Gatsby?
Tudni akarod, öreg harcos?
Mr. Nishi (Takeshi Kitano) nem a szavak embere. Előbb szúr evőpálcikát a szemgödrödbe, mint hogy kérdezzen vagy akár csak egy elharapott választ is odabökjön a kérdésre. Ha a sorsnak van az a bizonyos sokat emlegetett keze, akkor az úgy elverte ezt az egykor kiváló zsaruként tevékenykedő fickót, hogy már szavak sem maradtak benne. Csak erőszak, brutalitás, hatékonyság - a többit kitépte az élet. Miután az alig néhány éves kislánya meghal, a feleségéről kiderül, hogy menthetetlenül haldoklik, egykori kollégája és legjobb barátja pedig távollétében kap golyót egy gengsztertől, akit közösen kellett volna megfigyelniük, aminek következményeként lebénul.
Bosszútól fűtve / Dead man Down (2013)
Colin Farrell egy Jason Statham filmben. A karakter ugyanolyan jó akárcsak az előadásmód, maga a cselekmény pedig ugyanolyan közepes, mint a brit borostás pofozógép akciói. A történet túl sokat markoló jellege végül egy (vagy inkább kettő) alapvető bosszúmotívumban kulminálódik, melyet Niels Arden Oplev rendező és J.H. Wyman író fűszerez némi gengszter beütéssel meg egy valagnyi rosszul érlelt drámával. Az akciójelenetekben a lóerő kevés, mint egy szekérben, Numi Repesz továbbra is kegyetlen ronda és egyre inkább kiállhatatlan színésznő, a sztori pedig hiába csűri-csavarja szálait, azok a végére is csak felszínes kliséként mutatnak. Hálisten, hogy C. Farrell karizmája még mindig képes menteni a menthetőt, de ide egyedül még ő is kevés. Azért az utolsó leszámolásban rendesen aprítja a népet, szórja a skúlót eszetlenül a szakadó esőben, feszülős hosszú ujjúban próbálja életben tartani a zsánert. De akkor inkább már a Welcome to the Punch. 5/10
A zombi az új szexi, avagy műfaj született
Az oszlásnak indult, agyat zabáló, hörgő-morgó zombikról egy normális embernek ritkán jutnak pont az ifjonti szerelem rózsaszín ködében lebegő, szenvedélytől túlfűtött románcok az eszébe, bár ha figyelembe vesszük az utóbbi idők feminin vámpírjainak és magamutogató vérfarkasainak mozivásznakra irányuló invázióját, akkor talán nem is olyan meglepő, hogy Jonathan Levine, a Fifti-fifti rendezője látott némi potenciált a romantika és az élőholtak összeboronálásnak egyébként semmi jót nem ígérő, sőt meglehetősen bizarrul hangzó témájában. Szerencsére azonban neki van raktáron az egyetlen adalékanyagból, ami képes feléleszteni és mozgásra bírni ezt a szörnyeteget. Ez a nélkülözhetetlen kis plusz pedig nem más, mint az önirónia.
Legbuzisabb inváziós film evör
Úgy tartja a mondás, hogy amennyiben a csecsemő fejét vagy testét hártya borítja, mikor világra jön, azaz „burokban születik”, akkor kivételes szerencsével áldja meg a sors. Ez oda vezethető vissza, hogy amikor a burok leválik a méh faláról, megszűnik a magzat oxigénnel való ellátása, így amennyiben a szülést segítő egyén a burkot azonnal fel nem tépi, a magzat megfullad. Azonban ha sikerül a szájon át való légzést biztosítani, akkor az illető valóban szerencsésnek mondhatja magát, amiért életben maradt. A Stephenie Meyer regényéből készült filmnek eme jelenséghez kurvára semmi köze nincsen - pusztán érzékeltetni szerettem volna, hogy még ebbe a pár soros szösszenetbe is mennyivel több izgalom, érzelem, drámaiság és tudományos fantasztikum szorult, mint az Alkonyat-sorozat írónőjének „romantikus” „sci-fijébe”.
