Keretes elbeszélések
Nem ritka a filmgyártásban, hogy egy ötlet megvalósítása bizony jó néhány évet várat magára attól kezdve, hogy a rendező(k) fejében megszületik a szkript. Pontosan ez a helyzet Lee Sternthal és Brian Klugman első filmjével is, melyben Bradley Cooper újra egy plágiumgyanús sztoriban kerül középpontba.
Felnőtt tartalom!
Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.
A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.
A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.
A Farrelly tesók - a Dumb és Dumber mellett még számos klasszikus vígjáték atyjai - ezúttal az alpári suttyósággal megvert szexualitást állítják a középpontba, méghozzá két teljesen hétköznapi, középkorú családos csóka aspektusából. Owen Wilson és Jason Sudeikis ugyanis elhajlási engedélyt kapnak feleségeiktől, hogy a következő egy hétben kezdjenek valamit kínosan felfokozott kanosságukkal. Ők pedig habozás nélkül bólintanak rá a házasélet alóli rövid kimenőre, és óriási reményekkel meg még nagyobb lelkesedéssel vágnak neki a bulizással teli éjszakáknak. Az agyament szituációkkal és perzselő párbeszédekkel tarkított hét alatt pedig kénytelenek szembenézni többek közt egy őrült pultos fiúval, egy méretes négerszerszámmal, valamint egy-egy zöld és barna poénnal, mire tudatosul bennük, hogy már rég nem akkora ászok, mint fiatalon, ha egyáltalán valaha is azok voltak. Mindenesetre az ordenáré monológok és a szókimondó párbeszédek szemérmetlenül durrognak végig a filmen, s a végére kontrollálhatatlanul elszabadulnak az események, amik magukkal rántanak néhány kötelező fordulatot is, de szerencsére a nyilvánvaló tanulságok és nagy egymásra találások sűrűjében sem válik túlzottan érzelgőssé a finálé. Aztán Farrelly-ék vesznek egy nagy levegőt és a stáblistát megszakítva a film talán legütősebb jelenetsorával búcsúznak a nézőtől. 
A Kalandférgek és a Hé haver, hol a kocsim? című frenetikus vígjátékok rendezője kissé megfáradtan tért vissza, arra alapozva, hogy ha Seann William Scott a főszereplő, az már önmagában elviszi a hátán a filmet, de ha még oda is fosik a teniszpálya közepére, az már hajjaj, garantáltan nagy siker. Ezért aztán az alpáriság csak úgy fröcsköl a képernyőről, mialatt Gary, egy random középiskola fokozottan homoszexuális beütésű gondnoka megpróbál bajnokcsapatot faragni a suli lúzer teniszezőiből. És miután Gary a gátlástalan természetét a teniszre is kivetíti, mire eljutnak a bajnokságig, a félig vagy teljesen megemésztett táplálék mindenféle formája a pályára toccsan és Seann William Scott csupasz farpofáival is többet szemeztünk, mint szerettünk volna. Bár Gary extravagáns figuráján, sajátos vonzalmán a régi edzőhöz, még sajátosabb vonzalmán a nőkhöz és értelmetlen monológjain el lehet röhögcsélni, az Ütős csapat nem nagyon nyújt többet a középszernél, így igazán élvezni csak azok fogják, akik a saját fingásukat is minden alkalommal az ánuszuk apró kis tréfáiként élik meg. 
Steve Carell, napjaink egyik legviccesebb arca nem nagyon szokott melléfogni, ha vígjátékról van szó, és most sem mondott le eme jó szokásáról. Az Őrült, dilis, szerelemben egy széthulló család fejeként kell helytállnia a mindennapokban, egy görbe estén azonban a szárnya alá veszi egy jóképű nőcsábász (Ryan Gosling), aki rövidesen megtanítja a csajozás művészetére. Később aztán már mindenki szerelmes lesz mindenkibe, egyre kuszálódnak a szálak, a skalpvadász apukának gyűlnek a trófeái, de közben még mindig a feleségét (Julianne Moore) szereti, szóval lesz itt mindenféle fordulat, ami szem-szájnak ingere. Hogy vicces a film, afelől semmi kétség nincsen, jók a szövegek, jók a színészek, és a történet is tartogat egy pár igen kellemes meglepetést, de van sajnos egy igen nagy hibája is. A két órásra hizlalt játékidő néhány teljesen felesleges és baromi unalmas jelenethez is vezet, amitől időnként nagyon elakad a film, és nehezen veszi fel újra a ritmust. Ettől függetlenül azonban érdemes megnézni, mert a 
