Voltak idők, amikor még egy jóravaló ember sem ismerte a The Walking Dead-et, és nem bélyegeztek meg minden, a témában fellépő alkotást, csak azért mert élőhalottak kerültek a középpontba. Ezt a megállapítást egyesek tartják, mások vitatják, az viszont biztos, hogy készül még érdekesség a témában a nagy név mellett.

Az első rész nyilvánvaló anyagi, kritikusi és közönségsikere (5 Oscar) elkerülhetetlenné tette egy esetleges folytatás lehetőségét. Hisz tudjuk, Hollywood mindig megfeji, amit meglehet (gyakran azt is, amit nem). Az idő azonban mára igencsak elhasználttá tette Ridley Scott filmjét, ennek ellenére még mindig megvan benne néhány olyan elképesztően feszes pont, amelynek sokkhatása beleég az ember tudatába. A tíz évvel később játszódó cselekmény már elvesztette azt az utánozhatatlan karizmát, egyediséget melyet az első rész kínál: a pszicho-thriller kikopott, maradt a horror. Amely a tudat belső falait brutalitásával mázolja ki vérrel, és ami már nem az elménkben fúrja magát kényelmetlenül mélyre, nem a képzeletünkben hátborzongató, hanem magán a vásznon.

Just a Piece of Madness

Az első évad kommersz középszerűségét látva talán az írók is rádöbbentek, hogy nem fog működni, ha a tavalyi tendenciát követve idén is minden rész végén kiderül, hogy valamelyik főszereplő szellem és tádááá…, hanem ennél enyhén szólva többre vágyik a jó érzésű horrorkedvelő. Így aztán a második évadra mintegy vérszemet kapva elég bőkezűen válogattak a horrorklisék svédasztaláról, méghozzá olyannyira, hogy a nagy része egész egyszerűen lecsorog a tányérról. Nincs meg a kellő kohézió, ami összetartaná az egymással párhuzamosan haladó történetszálakat, melyek közül egyik misztikusabbnak akar látszani, mint a másik; az egyedüli kapocs az elmegyógyintézet. Az elmegyógyintézet, ahol a nővért megszállta a Sátán, ahol az orvos egy emberkísérleteket végző náci doktor, ahol a pszichiáter egy sorozatgyilkos és ahol szörnyek tanyáznak a környező erdőben.

Egy rabruhás fickó kocka alakú szobában ébred. A kocka hat darab ajtót rejt, melynek mindegyike egy újabb szobára nyílik különböző színárnyalatokban. Amikor belép találomra az egyikbe, testét néhány másodperc alatt darabokra vágja egy fémháló. Isten hozott Vincenzo Natali szürreális labirintusában.

Álmomban nem gondoltam volna, hogy az elmúlt évek egyik legexpresszívebb, dupla suspense-el beinjekciózott horrorjának ilyen könnyen el lehet kúrni a temérdek potenciállal rendelkező folytatását. Tévedtem. Úgy látszik Marcus Dunstan túlzott magabiztosságra tett szert az első rész után és azt hitte, hogy a folytatásnak már nem kell tartalmaznia expozíciót, tervezettséget, kivárást, aprólékos feszültségépítést, forgatókönyvet és kohéziót. Szóval mindazt, amitől egy horror életre kel. Ilyen látványosan semmit sem kezdeni a felkínálkozó szebbnél szebb lehetőségekkel, ehhez biza istenadta tehetség szükségeltetik. Visszhangzik a fejem ettől a mondattól: Fuck you, Marcus Dunstan!

Parajelenségek Kinect-támogatással

A plakáton virító felirat szerint az összes eddigi parajelenség ide vezetett. Nem fogjátok elhinni… egy házba! Egy biztonsági kamerákkal felszerelt házba, melynek lakói még pluszban kézi kamerákkal meg kamerás mobilokkal boldogítják a nézőt – gondolhatnánk, de ezen elhamarkodott, már-már szégyenletes előítéletnek számító – egyébként teljesen jogos - feltételezésünket a kreativitás határait feszegető írók alaposan szembe köpik egy rothadó fogból kiszívott gennyes csulával. Mivel hogy ebben a házban még a hatéves szarosnak is saját notebookja van, a háztartásban előforduló számtalan noti kameráján ill. a Kinect mozgásérzékelő pontocskáin keresztül csodálhatjuk éjjel-nappal a lakást, és szerencsére semmiről nem maradunk le, mivel a család szarik a rezsire, így a gépeket mindig bekapcsolva hagyják a lehető legjobb szögekben elhelyezve… Beleborzongok, annyira életszerű.

Pofátlan predesztináció

Amikor egy feltörekvő színész/színésznő rossz munkához adja a nevét (utólagos és szubjektív megítélés alapján), óhatatlanul elkezd motoszkálni a fejemben, hogy vajon ő mit láthatott abban a bizonyos kezdeti stádiumban lévő produkcióban? Miért érzett elfojthatatlan vágyat, hogy szerepeljen benne, és hogyan tudták meggyőzni? Jelen esetben pedig főleg ez a helyzet, ugyanis alanyunk az a huszonkét éves fiatal lány, aki nem is oly régen valószínűleg megszedte magát Katniss Everdeen fatuskóhoz hasonló érzelemvilággal rendelkező karakterével.

Ha idén csak egyetlen horrorfilmet szándékozol megnézni, nos, az ne ez a példány legyen. Scott Derrickson filmje bűzlik a kliséktől, a századszor újrahasznosított ötletektől, de manapság ez már nem is kellene feltétlen akkora gondot okozzon. Hiszen elvétve akad példa rá, hogy a hasonszőrű ezerszer látott történetekből, valaki olyan hangulatos, hatásos és rémisztő darabot hozzon tető alá, ami után elégedett rémülettel a szemében áll fel a néző a foteljéből. Most nem erről van szó, mert a Sinister az utóbbi 10 év amerikai okkult horrorjainak egy aktuális, mesterséges klónja, nem több.

„Az elveszett lelkek városa”

Hosszú idő telt el azóta, hogy Silent Hill kapui ismét bezárultak, és Rose Da Silva (Radha Mitchell) kislányával együtt a fojtogató köd és elmondhatatlan borzalmak uralta dimenzió börtönében ragadt. Ám Rose-nak valamilyen titokzatos módon sikerült kijuttatnia Sharont a halott városból, aki azóta tinédzser éveinek végét taposva, Heather Mason néven futva menekül apjával, Harryvel (Sean Bean) a Rend fürkésző tekintete elől, akik megszállottan vadásznak a lányra (Adelaide Clemens). Egy napon azonban Harryt elragadja a gonosz, és Heather csupán saját magára és egy Vincent nevű srácra (Kit Harington) számíthat, amikor elindult Silent Hillbe, hogy megmentse apját és szembeszálljon sötét démonaival.

A Rettegés mélye kapcsán szóba került könyvsorozat miatt előkapartam ezt a novellát a Libabőr szériából, amely még mindig kifejezetten kellemes olvasnivaló annak ellenére, hogy abszolút gyerekekre szabott minden egyes mondata.

Jerry és húga Terri, rokonlátogatóba érkeznek a nyáron egy házaspárhoz, akik a tengerparti házukban várják a csemetéket egy izgalmas nyári nyaralás élményének ígéretével. A két kölyök már az első napokban felfedezi a parttól nem messze elterülő temetőt, és azokban a megkopott, kissé elhanyagolt állapotú sírokat. Nem sokkal később a helyi kölykök pedig még azt is elárulják nekik, hogy a sötét, vészjósló barlangban egy 300 éves kísértet lakik. Már csak meg kell róla bizonyosodniuk..