007 – Skyfall (2012)

Daniel Craig négy év szünet után újra magára kapta az öltönyt, hogy szembenézhessen önmagával, a múltjával és a sorsával. Meg persze a rosszfiúkkal, nagyon, nagyon rosszakkal. A Heath Ledger Jokerét idéző Javier Bardem sztoikus nyugalommal, tébolyult kiszámíthatatlansággal és a hidegvérű gyilkosok hüllőtekintetével kelti életre a Gonoszt, ám sajnos még így sem lett olyan agyafúrt és gigantikus ellenfél, mint amilyennek szánták. Ennek pedig egyetlen oka van: Bond. Ugyanis ha nem egy ilyen kivénhedt, rozsdás 007-esnek kéne végigkínlódnia magát a filmen úgy, hogy sokszor szinte már rossz nézni, akkor kettejük rivalizálására is nagyobb figyelem juthatott volna. Így viszont a sok lelkizős üresjárat feleslegesen húzza szét a játékidőt, és hiába feszít Craig a menő szövetkabátjában messzibe révedő tekintettel, a kiégett Bond már csak mérsékelten tudja lekötni a figyelmet. Ennek következtében a Skyfall bár kétségkívül tartalmaz remek akciójeleneteket, ügyes megoldásokat és sok kis utalást a korábbi epizódokra, mégis túlságosan gyakran veszíti el a lendületét ahhoz, hogy egy erős közepesnél magasabb szintre küzdje fel magát. 6/10

„Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel!”

Valahol Nyugat-Virginiában, a Toluca-tó mentén fekszik egy magas dombok által körülvett, csendes kis város. Silent Hill. Egy város, melynek kihalt utcáin egy lélek sem jár, mivel egy múltbéli katasztrófa során a hatóságok teljes mértékben elszigetelték a külvilágtól. Most azonban mégis idetart egy Rose Da Silva (Radha Mitchell) nevű nő Sharon nevű kislányával (Jodelle Ferland), kik útjuk során balestet szenvednek, s mire Rose magához tér, Sharonnak csupán hűlt helyét találja. Egyedül indul hát a beteg kislány keresésére, ám a város dermesztő légkörébe lépve még csak nem is sejti, miféle lidérces rémálom részévé vált.

Az élők... és a holtak. Időről időre mindnyájan hallunk történeteket...a Másvilágról.

Érdekes és némileg elgondolkodtató, hogy a legjobb, a félelmeinket leginkább felszínre hozó, remek atmoszférikus horrorok azok, amelyek PG-13-as besorolással készülnek. Valószínűsíthetően azért, mert nem apellálnak az öncélú brutalitásra, nincs bennük hektoliterszámra folyó vér, sem az erőszak bármilyen eltúlzott beteges formája. Egyszerűen nem tehetik meg. És éppen ezért, ha hatásosak akarnak lenni, akkor egész más eszközökhöz kell fordulniuk. Mint a hihetetlen expresszív atmoszféra megteremtése, a képzeletet, a tudatalattit megcélzó félelmek kinyilatkoztatása, amely a fantáziánkkal párosodva sokkal mélyebb, elemibb félelmet képesek ébreszteni bennünk, annál, hogy valakit halálra kínoznak. Ha mi magunk képzeljük el mindezt a körülmények, a neszek, a rémisztő dolgok hatására, akkor ahhoz szükségtelen látnunk a borzalom legexplicitebb részleteit. Nos, Alejandro Amenábar horrorja képes erre.

Egyszer volt, hol nem volt…

…volt egyszer egy fiú. Ezt a fiút Stephen Kingnek hívták és mindössze hétéves volt, amikor rábukkant apja horrorkönyv-gyűjteményére, majd onnantól kezdve nem volt megállás: azonnal a műfaj rabjává vált. Szinte falni kezdte a rémtörténeteket, legyen szó könyvről, képregényről vagy filmről; lenyűgözték a hátborzongató, sokszor szürreális képek, események. Feltehetőleg ebből a gyermekkori élményből és rajongásból táplálkoznak a Creepshow című horror-antológia rémmeséi is, melynek forgatókönyvét King írta, majd a zsáner egy másik nagykövete, George A. Romero készített belőle egészestés filmet.

Húsz év telt el az ominózus mészárlás óta, Laurie Strode (Jamie Lee Curtis) időközben született porontya, tinédzser szíveket összetörő Josh Hartnetté cseperedett, akit a tűztől is óv. Nem véletlenül, hiszen, ha szemtanúja lett volna mindannak a szörnyűségnek, amit John Carpenter a vászonra karcolt '78-ban, akkor nem biztos, hogy nyugodt szívvel akarna romantikázni és lerészegedni Mindenszentek éjszakáján. De a H20 inkább tinihorror-kompatibilis rutinmunka, mint emlékezetes visszaemlékezés vagy felelevenítése egy klasszikusnak.

Érezhető, hogy Zombie tanult az előző filmjének a hibáiból, mert most egy sokkal lineárisabb, érthetőbb és mindenekelőtt élvezhetőbb darabot hozott össze. Ezúttal se tökéleteset, de pusztán a fejlődést is értékelni kell.

A film ugyan folytatása az előzőnek, viszont az eredeti cím nem véletlenül hagyja el (szemben a magyarral) a hivatkozást az elődjére. Ugyanis a két mű között kilométerekben mérhető különbségek vannak. Sokkal reálisabb, könnyebben éli bele magát az ember.

A történet látszólag most sincs túlbonyolítva: a megismert családra rátörnek a zsaruk, azonban a „kölyköknek” sikerül menekülőre fognia. Míg a rántott húsit jóformán kihagyják a filmből, addig a hangsúly a két tesón és az apukájukon van, aki nem más, mint… Spaulding kapitány! Ami vélhetően a karakter népszerűségének köszönhető. Hármójuk ámokfutását követhetjük nyomon. Így kapunk egy anti-road movie-t. „Anti”, tekintve, hogy itt nincsenek hagyományos filmes értelemben vett „hősök”. Csak rosszak, még rosszabbak és áldozatok.

Stikli kolléga egy gyomormegfekvős darabbal csatlakozik a Horrorfeszthez, egyenesen Pascal Laugier már-már legendásan erőszakos filmjét cincálja szét - miután az, előtte ugyanezt tette vele. Ezúton is köszönjük a közreműködést. (Gevin)

Fiatal lány szalad ki egy sötét épületből. Haja látszólag papírvágó ollóval, fodrászokat megszégyenítő minőségben levágva, testét vágások, hegek és nyílt sebek borítják. A lány képtelen értelmesen megnyilatkozni, nyöszörög, de tovább fut, amennyire a lába engedi. Zsupsz, ugrunk vagy tizenöt évet, és máris egy véres mészárlás kellős közepén járunk, melynek ritmusa megteremti a nézőben azt az érzést, hogy valami elképesztően elvont másfél óra elé néz.

Legújabb rovatunkban elveszett, idejekorán elhunyt, szétnarkózott színésztehetségek különböző filmjeit vesszük górcső alá.

Joseph Ruben filmje egy szomorú családi drámaként indul. Mark (Elijah Wood) kisgyermekként elveszti édesanyját. Édesapja két hetes munkára indul, amelynek időtartamára fiát a testvére családjához költözteti. Ott ismerkedik össze Henry-vel (Macaulay Culkin), a meglehetősen furcsa személyiségű kisfiúval. Kezdetben úgy tűnik remekül kijönnek, elszórakoznak egymással, futkároznak, játszanak a havas tájon, otthon barkácsolt faviskóban nevetgélnek, aztán valami megváltozik. A melankolikus, felszabadító dallamokon sikló cselekmény egyszer csak átcsap egy félelmetes erejű terrorba..

A konzerválás művészete

A rosszabb horrorfilmek mindig úgy kezdődnek, hogy bulizós fiatal srácok és lányok letérnek a főútról, majd a térképen sem jelölt, eldugott földutakon zötykölődnek, mert akkor biztos gyorsabban célba érnek. Arról persze gőzük sincs, hogy a legelvetemültebb gyilkosok pont az ilyen térképen sem jelölt, eldugott földutak menték szeretnek garázdálkodni, így a rosszabb horrorfilmek általában úgy folytatódnak, hogy a bulizós fiatal srácok és lányok egyesével fognak a saját vérüktől lucskos fűbe harapni. A Viasztestek pedig pontosan ezzel a felállással indít, hősei pontosan ilyen bulizós fiatal srácok és lányok, méghozzá abból a fajtából, akik ha meglátnak egy félig nyitott ajtót, nem bírják ki, hogy ne lessenek be mögé – és mint tudjuk, a félig nyitott ajtók sokszor iszonyú rémségeket rejtenek. Olyan rémségeket, melyek az adott szereplő szemszögéből nézve jobban tennék, ha az ajtó mögött maradnának. Ám ha egyszer az ajtó kinyílt, a borzalmak panoptikuma feltárja kapuit, és nagy szeretettel köszönti kíváncsi látogatóit a Viaszbabák Háza.

„Ha egy félelmet nem lehet kifejezni, lehetetlen legyőzni.”

Ben Mears sikeres író. Ám lelkét sötét, gonosz emlékképek gyötrik, melyek gyökerei a régmúltba nyúlnak vissza. Ben éppen ezért ellátogat gyerekkora színhelyére, a Jerusalem’s Lot – röviden ’Salem’s Lot – nevű porfészekbe, hogy kiírja magából a dühöngő démonait. Számításait azonban némileg keresztülhúzza az, hogy a rémálmok forrását képező, és azóta is elhagyatottan álló Marsten-házat nem sokkal Ben érkezése előtt vette ki két titokzatos alak. A dolgokat pedig még tovább bonyolítja a város szürke hétköznapjait felforgató eltűnések és rejtélyes halálesetek hirtelen elszaporodása…