American Horror Story light. De minek?

Tettem fel magamban a kérdést, amikor végére értem a David Wilcox keze alatt futó sorozat első részének. Ugyanakkor félig-meddig kézen fekvő a lehetséges válasz, hiszen az effajta misztikus horror-thriller-dráma masszára a legtöbb esetben kapható a közönség. Csak a 666 P.A. annyira szürke, jellemtelen és sablonokból építkező, ami egy középszintre elég. Abból meg Dunát lehet rekeszteni, mert mostanság inkább a minőségi, holtbiztos középszer előállítása a cél, mint a kétesélyes, rizikós, de markáns egyediséget tükröző különleges felütésű tévéshow. Mert egyébként tökéletesen el lehet nézegetni az egész jó színészgárdát, meg amiket művelnek, csak másnapra elfelejti az ember. Vagy tíz perccel utána.

Fekete szalagok sötét kis titkai

A horror-antológia nem egy új keletű kreálmány, ámde kézi kamerás próbálkozást eddig még nem sűrűn láthattunk ebben a koncepcióban. Márpedig nagy divatját éli mostanság az ún. found footage stílus, amely egyesek szerint virágzik, míg mások sokkal inkább gondolják úgy, hogy virágzás helyett egyfajta ragályos kórként terjedve férkőzik be a legtehetségtelenebb rendezők és olcsójánosok agytekervényei közé, akik aztán a könnyű pénzszerzés reményében alázattal hódolnak neki. A V/H/S pedig pontosan ez utóbbiak számára igyekszik bizonyossá tenni azt, hogy a hatásvadászaton és a bazári ijesztgetéseken túl is leledzik még potenciál a horror eme alműfajában; talán több is, mint azt elsőre gondolnánk.

Feri vagyok a hegyről

Csöcsök, vérengzés, fekete humor. Nagyjából ezekkel a szavakkal írható le a legrövidebben, hogy miért is szeretjük a Wrong Turn filmeket az általánosságban véve nem éppen kiemelkedő színvonaluk ellenére is. Ezen tényezők mesterhármasa az, ami évről-évre képes a maga módján egy kellemesen komolytalan, vérbő szórakozássá tenni az amúgy nyilvánvalóan felesleges folytatásokat. Minősíthetetlen foshalmaz talán egyedül csak a 3. rész volt, amit aztán tavaly egy velőtrázóan ostoba, mégis ultra-brutál és tengernyi öniróniával megspékelt, több mint korrekt előzményfilmmel sikerült feledtetni. Ezek után okkal reménykedhettünk benne, hogy a következő felvonás is hasonlóan jó lesz, főleg a remek nyitányt látva, ami a fent említett csöcsök, vérengzés és fekete humor tökéletes elegyével alapozza meg a hangulatot.

Az elmúlt hetekben Gevin megkeresett, hogy esetleg nem lenne-e kedvem vállalni egy vendégírást az idei Halloween alkalmából. Mivel nagyon meggyőző tud lenni a MédiaViagra atyja (értsd: horrorfilmbe illő, napokig tartó virtuális kínzásnak vetett alá), így vállaltam a nemes feladatot. Mivel nem akartam az életemet kockáztatni, így a belemet is kidolgoztam az írással, és úgy robbant ki belőlem a slasher filmekről szóló írás, mint Kane hadnagy mellkasából a filmtörténelem első xenomorph-ja. Szóval fogadjátok szeretettel a következő sorokat, én addig megpróbálom rendbe szedni magamat, de semmi jót nem garantálok.

Az utóbbi évek legeredetibb sablonos horrorfilmje

Ha néhány fősulis jóbarát egy távoli erdőben jól eldugott kis kunyhóba indul kiereszteni a gőzt, ahol nemhogy egy rendes benzinkút, de még csak térerő sincs, az általában se a szereplők, se a nézők szempontjából nem szokott túlságosan kedvezően elsülni. A zsánert az utolsó csepp véréig kiszipolyozó, egymást koppintó selejttermékek sűrűjében ugyanis manapság már szinte lehetetlen valami új ötlettel vagy rendes sztorival előállni. Joss Whedon (Bosszúállók) azonban még tudja, mi a különbség a koppintás és a merítés között, így baromira ismerős elemekből építkező, mégis teljesen egyedi történetet rejtő forgatókönyvéből Drew Goddard (Cloverfield) rendezett egy szemtelenül ironikus és mocskosul szórakoztató, kult-gyanús remekművet. Egy olyan remekművet, ami a felszínen nem tűnik többnek egyszerű tucathorrornál, ám a felszín alatt még számos, önmagára és a klasszikusokra reflektáló, finom humorral meghintett réteg húzódik, melyek mindegyike csak arra vár, hogy felfedezzük magunknak.  

Rob Zombie-t remélhetőleg senkinek sem kell bemutatnom. Ő elsősorban egy zenész, másodsorban filmes. A horror iránti szeretete már pusztán a nevén látszik (amit ő a Lugosi Fehér zombijáról eredeztet), meg aki hallotta már néhány slágerét, az a dalszövegekből, klippekből is sejthet ezt-azt.

Zombie horror rajongása 2003-ban érte el a csúcsát, amikor is belevágott egy saját filmbe. Egyszerre akart a zsánerművek előtt tisztelegni és valami újat is mutatni – vagy legalábbis a mű megtekintése kapcsán erre lehet következtetni. Ugyanis maga a történet már-már kínosan sablonos: egy csapat kiránduló fiatal elmegy meglesni a környék „elátkozott helyét”, amiből végül az lesz, hogy egy meglehetősen beteg család látja őket vendégül. Majd szép sorjában pórul járnak. Ha nem lenne kellőképpen egyértelmű a párhuzam a(z eredeti) Texasi láncfűrészes Mészárlással, megsúgom, hogy a helyszín ezúttal is Texas…

Jelen írás tárgya ugyan már egy három éves produkció, de az amerikai horrorszcénában sem az utóbbi években, sem mostanság nemigen születnek olyan alkotások, amelyek akkora gyomrossal, tapintható feszültséggel és izgalommal operálnának, mint a Collector. Ironikus, hogy az elkövetője (írója és rendezője), Marcus Dunstan pont akkor kapcsolódott be egy franchise forgatókönyvírói munkálataiba, amikor az már lejtmenetben volt. A Fűrész 4, 5, 6, és 7. epizódjáról van szó, amik már a rókabőr nyúzás éktelen bizonyítékai kétségkívül. Viszont ez a 2009-es gyöngyszem azon kevés filmek közé sorolandó, amelyek még életben tartják a minőségi, brutális, szórakoztató horrorfilmet. Az amerikai horrorban minden agyonhasznált, elklisésedett, sablonos panel ellenére van még spiritusz. Csak nehéz rábukkanni.

Első a család

Az apai szigor fogalma új értelmet nyer ebben a szűk másfél órás trancsír-horrorban, ami talán a családon belüli erőszak problémájára szeretné felhívni figyelmet szélsőségesen szadista eszközeivel, talán csak a rendező aberrált hajlamait hagyja kibontakozni a maga gyomorforgató perverzitásával. Mindenesetre egy egészen figyelemreméltó kezdeményezéssel van dolgunk az angolok részéről, melyben Papa és Mama védtelen fiatalok elrablásával igyekszik gyarapítani a famíliát. Az elrabolt fiataloknak pedig két lehetőségük van: vagy beilleszkednek a borzalmak eme valószerűtlenül idilli családi fészkébe, vagy jön Papa a vérfoltos trikójában, kedvenc kalapácsával a kezében, a rátörő tébolyult dühtől megrészegülten…

Ha mértéktelen aberrációról, perverziókról, morbid megnyilvánulásokról van szó, akkor a Murphy-Falchuk párosra maradéktalanul lehet számítani ez most ismét bebizonyosodott. A tavalyi év számomra egyik legkellemesebb - és egyben legőrültebb - meglepetését szállították a Kés/Alatt kiötlői és idén sem voltak restek kiteríteni beteges fantáziájuk újabb korcs teremtményét. Az első évadból megismert színészek nagyobbik fele is velük tartott, hogy egy teljesen új, friss történetben, más karakterek bőrébe bújva hozzák el minden héten az őrületet. Szó szerint, hiszen a második évad alapfelütése szerint egy elmegyógyintézet falai közé vezetnek a képkockák, hol jelen időben, hol pedig 1964-ben, a múltban. Az első szezon kezdeti cselekménye néhány vastag, kócos hajszállal érdekfeszítőbb gondolatokat ébresztett, de annyit biztosra vehetünk ezúttal is, hogy vérből, őrületből, erőszakból és perverz, széles vigyorú kéjencekből idén sem szenvedünk hiányt.

„-Kivel beszélgetett? – kérdezte a nővér.
- Egy régi barátommal. Nem láttam, amióta meghalt.”

Ha az ember Stephen King fiának születik, ráadásul írói vénáját apja nyomdokaiba lépve a horror-irodalomban kívánja kamatoztatni, akkor hiába is bújik holmi Joe Hill álnév mögé, attól ő még Joseph Hillstrom King marad. És bármennyire is szeretné elkerülni az összehasonlítgatást, hogy a papa árnyékából kilépve a maga útját járhassa, első regényét lapozgatva az embernek akaratlanul is fákon, almákon és eséseken kezd el pedálozni az agya. A szív alakú doboz ugyanis minden olyan elemet összeépít és minden olyan tartozékot magára aggat, ami elengedhetetlen kelléke egy King-regénynek. Ebből kifolyólag gonosz kísértetek és szörnyű látomások kergetik tébolyult tortúrába a könyv hőseit, s egyúttal annak olvasóit is, hogy vallomások és önvallomások álomképein át, igazi kingi zárással vessen véget az őrült hajszának. De bármennyire is tetten érhetők a hasonlóságok, Joseph Hillstrom King mégis jó úton halad ahhoz, hogy hamarosan Joe Hillként olvadjon be a legjobb kortárs horrorszerzők közé. Ennek pedig igazán egyszerű oka van: A szív alakú doboz jó.