„-Kivel beszélgetett? – kérdezte a nővér.
- Egy régi barátommal. Nem láttam, amióta meghalt.”

Ha az ember Stephen King fiának születik, ráadásul írói vénáját apja nyomdokaiba lépve a horror-irodalomban kívánja kamatoztatni, akkor hiába is bújik holmi Joe Hill álnév mögé, attól ő még Joseph Hillstrom King marad. És bármennyire is szeretné elkerülni az összehasonlítgatást, hogy a papa árnyékából kilépve a maga útját járhassa, első regényét lapozgatva az embernek akaratlanul is fákon, almákon és eséseken kezd el pedálozni az agya. A szív alakú doboz ugyanis minden olyan elemet összeépít és minden olyan tartozékot magára aggat, ami elengedhetetlen kelléke egy King-regénynek. Ebből kifolyólag gonosz kísértetek és szörnyű látomások kergetik tébolyult tortúrába a könyv hőseit, s egyúttal annak olvasóit is, hogy vallomások és önvallomások álomképein át, igazi kingi zárással vessen véget az őrült hajszának. De bármennyire is tetten érhetők a hasonlóságok, Joseph Hillstrom King mégis jó úton halad ahhoz, hogy hamarosan Joe Hillként olvadjon be a legjobb kortárs horrorszerzők közé. Ennek pedig igazán egyszerű oka van: A szív alakú doboz jó.

Nem kivételesen jó, nem is túl eredeti és még csak félelmetesnek sem igazán mondható. Mégis jó, mert pergő stílusával, életszerű párbeszédeivel és váratlan fordulataival végig izgalomban tartja az olvasót. Hill nem sokat kertel, már a felütésben nyakon önt bennünket az események bizarr zuhatagával, amikor is Jude Coyne, a híres rocksztár poénból vásárol magának egy szellemet az interneten. A mosoly azonban rögtön lehervad az arcáról, amikor a szellem valóban megérkezik a küldeménnyel, s mint rövidesen kiderül, nem egy barátságos fajta, ráadásul mintha valami személyes elintéznivalója is lenne hősünkkel… Jude-nak menekülnie kell az életéért…

Hill nem vesződik felesleges sorokkal, tömör és pontos leírásait az életből kiragadott bandák zenéivel és valós márkák használatával teszi hitelessé. Karaktereit a hétköznapi emberek jellemvonásaival ruházza fel, és saját, fura szokásaik felemlegetésével, ill. velős párbeszédekkel kelti életre. Az eseményeket pedig olyan filmszerűen pörgeti, mintha mi magunk is egy autóban ülnénk a szereplőkkel, időnként idegesen hátrasandítva, nem követ-e bennünket egy kísértet vezette furgon füstszínű fémtömege? És még ha néha kissé bárgyú megoldáshoz is folyamodik egy-egy szituáció lerendezéséhez, az izgalom nyúlánk zseléként ragad a könyv lapjaira, s az elejétől a végéig magával húz minket is.

Joe Hill első regénye nem reformálja meg a műfajt, de olyan ígéretes tehetségről árulkodik, amire a papa is büszke lehet.