Csak félve teszem ezt a kijelentést, de mondjuk azt, hogy Ti West egy feltörekvő horrorista. Afféle iparos, aki kizárólag rémfilmekkel foglalkozik, de kiemelkedő alkotása eddig nem igazán volt. A House of the Devil a legkorrektebb próbálkozása, de egy marék jóindulattal nevezhető csak jó filmnek. A Kabinláz 2-höz hálisten nem volt szerencsém és a többi projektje sem tűnik túlzottan érdemlegesnek. A The Innkeepers-ben az a módfelett bosszantó, hogy totális klisé a történet, mégis megvolt benne az a potenciál, hogy legalább egyszer jól szórakozzon rajta a gyanútlan néző. Tehát szarja össze magát. De még most sem értem, hogy a film első fele egyáltalán minek van. És két filmje ismeretében meg kell állapítanom, hogy karakterépítés (vagy micsoda?) gyanánt West egyszerűen imádja húzni az időt. Nem túl jó kilátások.

’A kézi kamerás balfékek’ legújabb epizódja

Akár hiszitek, akár nem, a Grave Encounters csak egy ijesztgetős horrorfilm volt. Nem a természetfeletti erők rémlátomásainak manifesztálódó démonait megörökítő felvételek valódi, hamisítatlan szalagja, hanem csak egy egyszerű film, amit egyszerű emberek készítettek. Legalábbis a folytatásban ezt szeretnék elhitetni velünk. Szerencsére azonban egyes megrögzött filmbuzik szagot fognak, és eltökélik, hogy bizonyítékot szereznek ezen állítások cáfolására, így egy rakás kamerával felszerelkezve elindulnak, hogy felkutassák a Grave Encounters kísérteties helyszínét, és fényt derítsenek az igazságra. Bár ne tennék…

A Gonosz Európában tanyázik

Mint ismeretes, a japánok 2008 óta egy animációs franchise-zal vigasztalják azokat, akik csalódtak a Paul W.S. Anderson és Milla Jovovich családi vállalkozása által totálisan újraértelmezett Resident Evil filmekben. Ennek a sorozatnak a második darabja a Kárhozat, mely a gamerek nagy örömére elődjéhez hasonlóan nem csak a játékok világához és szellemiségéhez, hanem azok történetéhez is megfelelően illeszkedik. A főszereplő ráadásul a hihetetlenül menő Leon S. Kennedy, aki Claire helyett ezúttal a titokzatos Ada Wongot kapja maga mellé, hogy szétcsapjon a mutáns zombik és egyéb gusztusos teremtmények között.

A '90-es években volt egy bizonyos könyvsorozat, amely Libabőr címen futott. A kitaláló státuszban R.L. Stine tündökölt, aki elsősorban gyerekeknek szánt kísértethistóriákat mesélt el ezekben a bizonyos füzetekben (ha úgy tetszik novellákban, amik közül egyik sem volt túl hosszú és baromi nagy betűkkel nyomták), amit később sorozat formájában Amerika meg is filmesített. Nos, az a két történet, amelyet jómagam is látni véltem porbafingó kisiskolásként, olyan elemien, és persze némileg infantilisen félelmetes atmoszférával kapargatta a fiatal agytekervényeimet, hogy manapság se nagyon komálom a hasbeszélő bábukat. Szóval jó példát mindig lehet találni, még akkor is, ha gyerekeknek szánt, szoft-horrorról is beszélgetünk. Szerettem volna azt mondani, hogy jelen írás tárgya követendő mintaként szolgál, de nem tehetem. A Rettegés mélye rémgyenge. Pedig vannak benne rémek, meg kísértetek, meg bohócok...

Amikor a halott menyasszony csonkolt fejére ráakadnak a vízben, majd a fokozódó, gyönyörűen tragikus zenére odagurul a vőlegény elé - ez az a pont, ahol Kim Jee-woon filmje explicit közelségbe kerül a nézővel. A bosszúmotívum egyértelmű kiindulópontja, amelyben az emocionális tartalom összekeveredik a pulzáló haraggal és a gyűlölettel. Bármennyire professzionális, amit a hátralévő, bőséges játékidőben a film nyújtani bír, ezt a pillanatot újra elérni képtelen.

"Nem vagyunk egyedül."

Mindig az a legszemetebb, amikor az aktuális fogatlan tahó-bunkó redneck útbaigazítja a jövevényeket. Köpköd, bűzlik, mint a dög, és amint felüti a fejét már tudod, hogy innen egyenes az út a vérfröcsköldébe. Nincs ez másképp most sem, amikor a népes amerikai család a sivatagon keresztül utazik, mert ott k*rva sok a látnivaló. Végül is, ha úgy vesszük, az biztos, hogy olyanban lesz részük, amit eddig még sehol sem láttak vagy éreztek. Az atomsugárzás elkorcsosodott, torz szörnyszülöttjei várnak rájuk kifent baltával és szétálló fogakkal a tűzforró sivatag kellős közepén. Nesze neked utazás.

Kedvelem azokat a filmeseket, akik kellő és odaadó tisztelettel, megbecsüléssel bánnak bizonyos, általuk kedvelt műfaj(ok) iránt. Azokat pedig még jobban bírom, akik mindezek ellenére vannak olyan merészek, hogy a tiszteletük tárgyából egy kávéskanálnyi gúnyt űzzenek. Hogy egy kis fricskát kínáljanak, viccbe öltöztessék, de mindig a kellő arányérzékkel képesek legyenek belül maradni azokon a határokon, amelyeknek átlépése már kínos és túlzás volna. Érdemes belátni, hogy a horror és azon belül főleg a slasher, olyan gyökeres kliséket épített - és egyben halmozott - fel az évtizedek alatt, amelynek már bőven kijár egy afféle intuitív serkentőinjekció, amely levegőt pumpál elhasználódott tüdejébe, hogy évenkénti lélegzetvételként funkcionáló próbálkozásait megkönnyítse. Megreformálja - és ezzel egyúttal mindent belesűrítsen, amit már elmondtak és ami még elmondható.