Kapcsolatom az ázsiai filmmel igencsak viharvert (évek óta nem beszélünk), aminek többek közt különböző személyes okai vannak. A Két nővér hosszú idő óta az első olyan produkció, amely méltán és ambícióval telve sarkall eztán arra, hogy többet foglalkozzak az ázsiai filmművészet gyöngyszemeivel. Azon belül is a horrorral, hiszen azt az elvitathatatlan tényt, hogy a japán, koreai és egyéb ázsiai területen foganó rémtörténetek, rémdrámák híresek kreativitásukról, mélyre nyúló morbidságukról és persze utánozhatatlan félelemfaktorukról kár lenne tagadni.

Azt hiszed, hogy már minden szörnyen ostoba és következetlen cselekvést láttál horrorfilmben? Azt gondolod nem lehet nagyobb hülyeséget csinálni, mint pár méterről mellélőni az aktuális gonosz /szellem / tetszőlegesen behelyettesíthető szörnyetegnek? Hogy a tinihorrorok legszemtelenebb illogikus kliséit nem lehet überelni? Tévedsz.

Oscar-díjas tekintet

Zombiirónia „mozi minőségben”

Miután zsongó fejjel hagytam el a mozit, és a film képkockái igencsak masszívan beleivódtak az agyféltekéimbe, én is abszolválom a véleményem, amely részben johnnymoore kolléga recenziójára fog reagálni.

Alapvetően egyáltalán nem vártam el, hogy Ridley Scott műve olyan mélységekbe, magasságokba vagy egyáltalán abba a fenyegető atmoszférába fog csatlakozni, amelyet 1979-ben megalkotott egy máig klasszikus horrorsci-fivel. És mégis: a Prometheus egyértelműen nem volna képes megállni a helyét az Alien nélkül, de ezzel egyáltalában semmiféle probléma nincs, hiszen tulajdonképpen az ott felmerülő, ám kibontatlan dolgokat igyekszik ábrázolni. Nyilvánvalóan kapocs, mi több telis-tele van apróbb és nagyobb utalásokkal, amelyek kifejezetten az abban megjelenő, felmerülő formákra koncentrálnak. Ebből a szempontból pedig a Prometheus egy - ha nem is tökéletesen helytálló -, de remek előzményfilm, amely Damon Lindelof által egy picit többet is magában foglal.

Mi történik, ha néhány életunt fiatal felbérel egy túravezetőt, hogy vigye el őket a ’86-os csernobili atomkatasztrófa helyszínének közelében elterülő, Pripjaty nevű, azóta is kihalt városba? Segítek: természetesen ideget lelnek. Mivelhogy a radioaktív sugárzástól vérszomjas hajléktalanokká mutálódott emberek hordái támadnak rájuk, meg egy falka kóborkutya és egy panellakó cgi-medve. /Kreativitás level 85/

Az Ördöggerinc legszebb vonulata, hogy nem egy központi mondanivaló köré épül, hanem a Del Toro által szőtt narratívába helyez el olyan alapvető érzelmeket, fogalmakat, mint a barátság, gyűlölet, szerelem, kapzsiság, félelem és gyilkosság. A képregény imádó rendezőnek pedig speciális érzéke adatott ahhoz, hogy mindezt egy olyan egyedien szőtt atmoszférában, a realizmus és a képzelet peremén egyensúlyozó világban mutassa be nekünk, amely magával ragadó. Tele van rejtéllyel, és néha libabőrbizsergetően félelmetes.

Valaha a Victoria-tó volt a tavaszi szünetet élvező gimnazisták földi Paradicsoma, a szórakozni vágyó turisták Mekkája, a féktelen bulizás fellegvára - ám mindez már a múlté. A fürdőző fiatalokkal teli tavat elárasztó piranhák brutális támadását követően ugyanis úgy tűzött el mindenki – már akinek volt még lába – a környékről is, hogy csupán egy vastag porfelhőt hagytak maguk mögött. A szellemváros üresen kongó épületei és rozsdamarta csónakjai között sétálva azonban nem csak a katasztrófa nyomai figyelhetők meg, hanem egyre nyugtalanítóbb kérdéseket is partra vet az ár. Mert amennyiben ilyesmi előfordulhatott egyszer, vajon előfordulhat-e újra… és ha igen, akkor hol?

Piranha what?

Még éppen időben, a holnapi Prometheus premier elébe íme egy kis kedvcsináló, avagy múltidézés..

Alien - A nyolcadik utas: a Halál (1979)

Kissé szomorú vagyok. Azért, mert harmadszorra sikerült csak elérnie ennek a mindenki által klasszikus magasságokba emelt, ikon- és kultuszteremtő sci-finek, hogy értékelhetővé, kiemelkedővé váljon a szememben. Gonosz leszek: bontsuk le azt a szemellenzőként felállított falat, amelyet az old-school klasszikusok előtt még azelőtt felhúzunk mielőtt láttuk volna őket - vagy, ha 15-20 évvel ezelőtt gyerekként majdnem becsokiztunk rajtuk, akkor hajlamosak vagyunk rá, hogy hosszú éveken át istenítsük azokat. Ridley Scott Alien-jének a paranoid, suspense-injekcióval beoltott atmoszférája mellett ugyanis hozzátartozó tényezője az a néhány üresjárat, unalomba fulladó feszültségteremtésre való törekvés, amely saját értékrendszeremben messze nem emeli piedesztálra. Persze, azért hülye én sem vagyok, hiszen a mára aggastyán üzemmódba lépő Scott mester első igazán jelentős rendezése egy kifejezetten jó film. Pech, hogy később jön egy ürge, aki nála tízszer brutálisabb performanszban mutatja meg, hogy mitől döglik a közönség. Vagyis, elnézést: neki talán pech, nekünk filmrajongóknak epikus szerencse.

Kivételesen nem az Asylum gagyigyára köpte ki ezt a lélegzetelállítóan figyelemre méltó bestiát, ami mellesleg abszolút méltán viseli a Szupercápa nevet, mivel legtöbb fajtársától eltérően képes a szárazföldön járni, és – most figyelj! – még repülni is tud. Na jó, repülni talán mégse, de tény, hogy röptében harapja ketté a repülőket. Ilyenkor persze rögtön felmerül a kérdés, miszerint akkor meg mégis mi a fészkes fene szállhat szembe egy ilyen legyőzhetetlennek tűnő teremtménnyel, melynek nincs ellenfele se földön, se vízen, se levegőben? A válasz természetesen az amerikai hadsereg legújabb csodafegyvere: egy négy lábon járó, karatézó tank.

Brian De Palma első anyagilag kiugró sikerű filmje valójában egy tizenéves lány izoláltságának, anyja őrült bigott lényéből fakadó terrorjának drámája. Azt az adalékot, amely horrorrá avanzsálja csak a film utolsó 20-30 percében, a vérrel sprickolt fináléban láthatjuk. Ugyanis az első Stephen King könyv adaptációjaként készült film konkrétan a '70-es évek aljas tinijei közt tengődő szerencsétlen lány megaláztatására, szenvedésére, és az ebből illúzióként való felemelkedésre koncentrál.