Az elmúlt hetekben Gevin megkeresett, hogy esetleg nem lenne-e kedvem vállalni egy vendégírást az idei Halloween alkalmából. Mivel nagyon meggyőző tud lenni a MédiaViagra atyja (értsd: horrorfilmbe illő, napokig tartó virtuális kínzásnak vetett alá), így vállaltam a nemes feladatot. Mivel nem akartam az életemet kockáztatni, így a belemet is kidolgoztam az írással, és úgy robbant ki belőlem a slasher filmekről szóló írás, mint Kane hadnagy mellkasából a filmtörténelem első xenomorph-ja. Szóval fogadjátok szeretettel a következő sorokat, én addig megpróbálom rendbe szedni magamat, de semmi jót nem garantálok.
A slasher a horrorfilmek egyik legnépszerűbb alfaja. De mi is az a slasher? A slasher filmekben mindig van egy maszkos pszichopata gyilkos, aki fiatal (rendszerint tini) áldozatokra feni a kését, láncfűrészét, machetéjét és egyéb szúró- és vágóeszközét. A slasher alapeleme az ijesztgetés és a trancsírozás, na meg nem egy utolsó szempont a sikoltozó tinik – főként lányok – szerepeltetése, akik rendszerint szexelni mennek az erdő közepére. A szereplők általában buták, a gyilkos pedig legyőzhetetlen. Ha fűbe is harap a film végén, az írók mindig vannak annyira kreatívak, hogy a folytatásra újra feltámadjon/visszatérjen a gonosz, és tovább szedje az áldozatait.
Ezekből a gyilkos pszichopatákból születtek meg az elmúlt évtizedek, mára már klasszikussá vált horror ikonjai. Jason Voorhees, Freddy Krueger, Bőrpofa és Michael Myers neve ismerősen cseng minden horror rajongó számára, és feltehetőleg a horrorfilmeket nem igazán kedvelő filmrajongók is találkoztak már az említett „úriemberekkel” valamelyik filmjükben. Ők azok, akik eddigi karrierjük során több száz áldozatot szedtek.
A maszkos gyilkosok mellett általában mindig van egy túlélő, aki rendszerint nőnemű teremtés. A játékidő alatt – válogatott halálnemek közepette – sorra halnak meg a szereplők, aztán valahogy mindig úgy alakul, hogy végül egy lány tud túljárni a pszichopata eszén. Ezt lehet szeretni, vagy nem szeretni, de alapvetés a slasher-ökben.
A horrorfilmek gyakorlatilag egyidősek a mozival, de az első slasher-ök csak egész későn jelentek meg a vásznakon. 1960-ban a Psycho kezdte megteremteni a műfajt, de igazából a 70-es évektől beszélhetünk a slasher születéséről. Talán az 1974-es Fekete karácsony és A texasi láncfűrészes mészárlás volt az első két olyan alkotás, ahol szinte minden slasher alapvetés tetten érhető. Picit később, 1978-ban megérkezett John Carpenter klasszikusa, a Halloween, és ezzel elindult a slasher virágkora, hiszen a 80-as években sorra készültek a hasonló alkotások. 1980-ban megszületett a Péntek 13. első része, majd 1984-ben felütötte a fejét a Rémálom az Elm utcában. Innentől kezdve pedig már futószalagon jöttek a folytatások. 1988-ban a Gyerekjáték új színt hozott a műfajba, de aztán hamar kifulladt a sorozat. A slasher viszont elpusztíthatatlan, így minden évben több új alkotás is született, de általában feledhető végeredménnyel.
A 90-es évekre picit már ráunt a közönség ezekre a nem túl változatos történetekre, kezdett alábbhagyni a slasher láz. 1996-ban viszont jött Wes Craven, aki újjáteremtette a műfajt, és elhozta nekünk az első Sikolyt, amelyben tisztelgett a nagy elődök előtt, és egyben egy új korszakot indított el. Craven ragaszkodott a horror szabályaihoz, de picit meg is újította őket a filmjében. A maszk itt is megmaradt, de már nem a gyilkos, hanem a túlélők váltak az igazi főszereplőkké. Ha nincs Sikoly, akkor valószínűleg Jennifer Love Hewitt sem sikoltozhatott volna a Tudom mit tettél tavaly nyáron két részében, és nincs Rémségek könyve sem, amelyben a nagyvárosi legendák bújnak rémisztő köntösbe.
A 21. század elejére viszont újra vérszegénnyé vált a slasher, egészen addig, míg a hollywoodi producerek nem kezdték meg nagy remake hadjáratukat. Pénzügyileg biztos, hogy indokolt volt a remake-elés, hiszen a felnövekvő új generációk nem szívesen néznek régi filmeket. Bőrpofa, Myers, Jason és Freddy sem kerülhette el a sorsát.
A remake-ek mellett azonban születtek újdonságok is, de ezek egy része már nem az újvilágban született, hanem Európában. Míg az Államokban A balta széria indult hódító útjára (Victor Crowley hamarosan újra visszatér), addig a norvégok leforgatták a maguk csákányos gyilkos trilógiáját, amelyet mi Hideg prédaként ismerünk.
Aztán jött az új évtized, amelynek egyik első terméke a Sikoly 4 lett, amely ezúttal már a slasher remake-ekre reflektált. Sajnos a kasszáknál elhasalt a film, pedig új lendületet adhatott volna a rémfilmeknek, így azonban kérdéses a slasher jövője.
A Sikoly-filmek mellett még két alkotást kell megemlítenem, amely nem csak a kliséket vonultatja fel, hanem azokat ötletesen használja fel. A Trancsírák egy nagyon ötletes műfaj-paródia lett, amelyben ezúttal nem a maszkos gyilkos, hanem a sztereotípiák kapták a főszerepet. Illetve itt van még a 2012-es év anti-slashere, A ház az erdő mélyén. Előbbi alkotás rögvest nagy kedvencem lett, míg utóbbi nem tudott felnőni az elvárásaimhoz. Elismerem, hogy ügyes próbálkozás, de nálam ezúttal nem érte el a célját Whedon mester. Ettől függetlenül fontos darabja a slasher történelemnek; még akkor is, ha nem egy klasszikus értelemben vett slasher.
Ha a fentiekből még nem derült volna ki, akkor konkretizálnám: rajongok a horrorfilmekért, a slasher pedig különösen közel áll a szívemhez. Talán azért, is, mert az egyik első horror a Péntek 13 3. része volt az életemben. Azóta pedig falom a horrorokat. Nincs is jobb annál, amikor egy maszkos gyilkos üldöz béna áldozatokat. Ha kedvencet kell megneveznem, akkor nálam nem kérdés, hogy a Sikoly a favorit.
Az írás célja a reflektorfény ráirányítása volt a slasher filmekre. Remélem, hogy nem volt haszontalan végigolvasni, és talán egy-két alkotásra sikerült is felhívnom a figyelmeteket. Ha pedig slasher rajongó vagy, akkor jár érte egy pacsi.