Just a Piece of Madness
Az első évad kommersz középszerűségét látva talán az írók is rádöbbentek, hogy nem fog működni, ha a tavalyi tendenciát követve idén is minden rész végén kiderül, hogy valamelyik főszereplő szellem és tádááá…, hanem ennél enyhén szólva többre vágyik a jó érzésű horrorkedvelő. Így aztán a második évadra mintegy vérszemet kapva elég bőkezűen válogattak a horrorklisék svédasztaláról, méghozzá olyannyira, hogy a nagy része egész egyszerűen lecsorog a tányérról. Nincs meg a kellő kohézió, ami összetartaná az egymással párhuzamosan haladó történetszálakat, melyek közül egyik misztikusabbnak akar látszani, mint a másik; az egyedüli kapocs az elmegyógyintézet. Az elmegyógyintézet, ahol a nővért megszállta a Sátán, ahol az orvos egy emberkísérleteket végző náci doktor, ahol a pszichiáter egy sorozatgyilkos és ahol szörnyek tanyáznak a környező erdőben.
Teljesen véletlenül pont ebben az elmegyógyintézetben köt ki egy leszbikus nő, egy alienek által elrabolt srác, egy nimfomán csaj, egy Mikulás-jelmezes gyilkos, még valami Halál angyala is felbukkan, meg a rosseb tudja miféle jöttment pszichopaták népesítik be az őrület félhomályban derengő csarnokait. Van itt minden, mint a búcsúban, talán csak a vámpírok meg a vérfarkasok hiányoznak, de velük nyilván majd jövőre találkozunk.
A számtalan idétlen marhaságtól persze a történet is képtelen összeállni egy koherens egésszé, bármennyire is igyekszik kapcsolódási pontokat találni a leszbikus nőt terrorizáló sorozatgyilkos, a gyilkosságokért tévesen elítélt, ufókat látó srác és a srácot vizsgáló náci orvos között, aki odavan a Sátán által megszállt apácáért, aki bezáratja a főnököt, aki ezek után összespanol a leszbikussal… És itt nagyjából körbe is értünk, de akkor még a redundáns mellékszálakról meg az időbeli ugrálásokról nem is esett szó, melyek csak el akarják fedni szemünk elől, hogy valójában itt csak egymásra hányt, full sablonos történetszálak vannak ügyetlenül megkutyulva.
Annyi minden történik egyszerre, hogy már arra ununk rá, hogy mindig valami teljesen váratlan és totál értelmetlen dolog zajlik, amit később vagy hirtelen lezárnak (apáca + doki) vagy alapból semmi funkciója nincs (szörnyek az erdőben) vagy meg se próbálnak rá magyarázatot adni (ufók). A sokkolónak szánt, véres jelenetek java része is csak hatásvadász brutalitás, ami maximum egy horrort még soha nem látott tizenévesnek nyújthat bárminemű élményt. Szó se róla, a sorozat időnként egész szórakoztató a maga infantilis csavarjaival, mélyen megírtnak látszani akaró, de nevetségesen kétdimenziós karaktereivel és öncélúan erőszakos, gusztustalan magamutogatásával, de nem ajánlott semmilyen mértékben komolyan venni, különben hajtépő hülyeségek várnak ránk.
De legyen is bármennyire elcsépelt egy rémtörténetet egy elmegyógyintézetben elhelyezni, azt meg kell hagyni, hogy a hangulatra adtak a készítők. A megfakult képi világ dermesztő magánnyal lengi át a nyikorgó vasajtók mögött szűkölködő parányi szobákat, ahová semmilyen körülmények között nem szeretnénk bekerülni, csakúgy, ahogy a kíváncsi doktor asztalára szíjazva se szívesen ébrednénk, de a társalgó lehangoltságát megtörő dallamok végtelen vidámságának kontrasztja is egy igazán markáns, megkapó atmoszférát generál.
Kár, hogy az írók az egészet elrontották azzal, hogy ilyen sokat markolni akarva, telezsúfolták a Briarcliffe elmegyógyintézetet mindennel, amit valaha horrorfilmben láttak, mert bizony a kevesebb jelen esetben több lehetett volna. 4/10
