Parajelenségek Kinect-támogatással
A plakáton virító felirat szerint az összes eddigi parajelenség ide vezetett. Nem fogjátok elhinni… egy házba! Egy biztonsági kamerákkal felszerelt házba, melynek lakói még pluszban kézi kamerákkal meg kamerás mobilokkal boldogítják a nézőt – gondolhatnánk, de ezen elhamarkodott, már-már szégyenletes előítéletnek számító – egyébként teljesen jogos - feltételezésünket a kreativitás határait feszegető írók alaposan szembe köpik egy rothadó fogból kiszívott gennyes csulával. Mivel hogy ebben a házban még a hatéves szarosnak is saját notebookja van, a háztartásban előforduló számtalan noti kameráján ill. a Kinect mozgásérzékelő pontocskáin keresztül csodálhatjuk éjjel-nappal a lakást, és szerencsére semmiről nem maradunk le, mivel a család szarik a rezsire, így a gépeket mindig bekapcsolva hagyják a lehető legjobb szögekben elhelyezve… Beleborzongok, annyira életszerű.
A feszültségkeltés mesterei (váhááá) ezúttal az ijesztő kisfiú kartonját húzták elő a kliséfiókból, de annyira nem tudtak vele mit kezdeni, hogy az a rész volt a legizgalmasabb, amikor a film felénél fölálltam és kimentem szarni. Annak legalább volt értelme. Nem úgy, mint a filmnek, ami néhány apró információdarabkát leszámítva semmi újdonságot nem tartogat; sokkal inkább egy kiábrándító válogatást közöl az előző részek legunalmasabb jeleneteiből. Ugyanazok az olcsó effektek és kínos fordulatok követik egymást újra és újra, egészen addig, míg a 3. rész befejezését szinte egy az egyben lekoppintó zárás képében ki nem leheli a lelkét. A forgatókönyv alkotási folyamatát amúgy valami ehhez hasonló módon képzelem el:
Író 1 [sejtelmesen mosolyogva]: Mi lenne, ha beletennénk valami igazán hajmeresztőt? Valamit, ami még egyik részben sem volt! Valami kegyetlen durvát, amitől mindenki összefossa magát!
Író 2 [kíváncsian, összeszűkült szemekkel]: Mire gondolsz konkrétan?
Író 1 [magabiztosan előredőlve]: Mi lenne, ha mondjuk az egyik szobában a csillár magától himbálózna, akár napokon keresztül.
Író 2 [totál felcsigázva]: Ez érdekesen hangzik, már most libabőrös lettem, folytasd!
Író 1 [lelkesen hadonászva]: Aztán a csillár egyszer csak leesik! Bumm!
Író 2 [felcsillanó szemekkel]: Ez kurva jó, baszki! Feltétlenül kell egy ilyen jelenet!
Író 1 [önelégült ábrázattal]: Ugye? Ezért megérte egész éjjel fent maradni!
Író 2 [örömujjongás közepette]: Ja, király!
Takarító a folyosóról [szomorúan]: Már nem is próbálkoztok, igaz?
[…]
Visszatérve a filmre: aki már az első három részben is félelmetesnek találta az amerikai kertvárosok takaros lakóházainak impozáns beltéri egységeit nézegetni különféle állóképeken, diafilmszerűen váltogatva, miközben lófasz se történik, az a közelébe se merjen ólálkodni, mert garantáltan infarktust kap, noha a színvonal szemmel láthatóan még a legutóbbi, vagyis egészen eddig a legrosszabb részhez képest is csökkent, mint az agysejtjeim száma. A szellemeknek meg démonoknak kinevezett árnyékokkal rohangáló hülyegyerekek és a család többi degenerált tagja olyan látványos átéléssel adja elő ugyanazt a túlcsorduló trehányságot, amit ezelőtt már háromszor végigszenvedtünk, hogy azt már csak a nevetségesen hatásvadász és annál is semmitmondóbb finálé képes überelni, és ami alapján nem ússzuk meg idén sem parajelenségek nélkül. Epekedve várom. 1/10
