Gerard Butler az USA aktuális elnökével saját házi ringjében küzd, ahol miután elsütnek néhány középszerű poént, az egyik testőr figyelmezteti őket, hogy indulniuk kell. Jön anyuci, apuci és a kis Connor, az elnök fia. Butler ekkorra már talpig nyakkendőben és fülre tekert vókitókival áll útra készen, amikor az ifjonc kiskölyök kikönyörgi hadd mehessen az ő kocsijukban. Szakad hó, vihar van, az utak csúszósak, szóval nem kell zseninek lenni ahhoz, hogy elképzeljük még a prezident kocsija sem képes nem kisodródni és egy óriási szakadék felett himbálódzni ezen a napon. Butlerék rohannak, de csak két lehetőségük marad: mivel az elnökasszony felőli oldal és ő maga is beragadt, vagy gyorsan kirángatják az elnököt, vagy mindketten lezuhannak. Butler cselekszik, az elnök megmenekül.
Ennél egyértelműbb szerelmeslevelet nem is lehetne írni a '90-es évek akciófilmesszenciájának (szakadó hó, melankolikus macsózene, sötétség és fájdalmas üvöltés) arról, hogy mi lesz a hős motivációja. Mitől fog szenvedni éjszakákon át, amíg el nem jut újra egy olyan ponthoz, amikor bizonyíthat és kiköszörülheti a csorbát, rendbe rakhatja az életét. Nem kell folyton piálnia, dohányoznia és önpusztítania, ahhoz, hogy legalább elbírjon aludni (ja, de elkalandoztam, az egy másik film).
A legmegrázóbb, legsokkolóbb jelenet az, amikor Rupert Pupkin (Robert De Niro) saját képzelgését, tévképzetét és megszállottságát összemossa a valósággal. Amikor rajongásának tárgyával, Jerry Langford showmannel (Jerry Lewis) vitatkozik annak vidéki nyaralójában, ahová szerinte ő hívta meg és képtelen rá, hogy megértse ez az ember nem látja szívesen. Nem a barátja. Az a rész az, amikor ez a mindenáron híres komikussá válni akaró szerencsétlen félnótás története a totális abszurditásban visszafordíthatatlanul szomorúvá válik.
"Dzsészön itt van."
