Tim Burton visszatért a sírból - ahová az utóbbi műveiért a rajongók temették -, hogy elkészítse eddigi legszemélyesebb hangvételű filmjét, a halott kutyáját feltámasztó Victor Frankenstein kalandjain keresztül. A stop-motion technikával készült bábfilm pedig le se tagadhatná szülőatyját, hiszen a rendező elborult fantáziájának minden túlvilági báját magán viseli. A legzseniálisabb húzásaként pedig mindezt a Disney berkein belül prezentálja.
Mintha Jen és Sylvia Soska (az iker horror-rendezők) nem igazán tudtak volna dűlőre jutni abban, hogy egyértelmű mondanivalóként mi is húzódjon végig perverz-szadista kínfilmjük hátterében. Abban bizonyára már korábban megegyeztek, hogy milyennek kell tűnnie stílusilag: legyen kibaszott dögös és visszataszítóan undorkeltő egyszerre. Ez utóbbi, betegesen deviáns horrorfantazmagóriájuknak végtére is maradéktalanul sikerül.
A kerekesszékbe kényszerült Nica egyedül éldegél anyjával egy kísértetkastélyra emlékeztető házban az erdő mélyén, mígnem egy napon különös csomagot hoz a postás. Vajon mi lehet a dobozban? Na mi? Nem, nem egy felfújható Antonio Banderas szexbábu, hanem Chucky, a mindig gyilkos kedvű baba, aki az éjszaka leple alatt meg is mártja a konyhakést a mutterban, odacsődítve ezzel a famíliát papostól-mindenestől. Mivel a szörnyű „öngyilkosság” mindenkit baromira megvisel (not), így mindannyian együtt töltik a nap hátralévő részét. A kérdés csak az, hogy megérik-e a reggelt? (not)
A V/H/S tavaly bebizonyította, hogy az olcsó és hatásvadász ijesztgetésen túl is mennyi-mennyi lehetőség rejlik a kézi kamerás horror alműfajában, és ahogy akkor megjósoltuk, idén ismét megnyitotta kapuit a Pokol videotékája, és tovább bővült a bizarr történeteket őrző kazetták repertoárja.
Henry Hill (Ray Liotta) mióta az eszét tudta, gengszter akart lenni. Simlis nagymenő, akinek előre köszönnek az utcán, akit soron kívül beengednek a klubokba, akivel azért jófejek a helyi srácok, mert tisztában vannak vele kiknek melózik. Tisztelik őt. Henry Hill nagymenő gengszter lett. Legalábbis a maga olvasatában mindenképp.
Azzal, hogy Matthew Vaughn kiadta a kezéből a projekt dirigálásának jogát, Mark Millar baromi sikeressé vált képregényének filmvásznon való folytatásának a minősége kétségessé vált. Ennek a ténynek pedig bizony volt létjogosultsága, mert a második részből hiányzik mindaz a kúlság, lazaság, humor és kínmentes önirónia, ami olyan zseniálissá avanzsálta az első részt. Igen: a Kick-Ass baszott jó műfaji bravúr volt 2010-ben.
Bécs
A találkozás - Before Sunrise (1995). A naiv, de ambiciózus kezdet, amelynek pillanatában ennek a két embernek fogalma sincs róla, hogy innentől évtizedeken át meghatározzák egymás életét. Voltaképp ezért parádés Linklater háromrészes műve, mert látjuk kibomlani, megvalósulni (olyan az egész, mint egy szerelmi-gengsztereposz: kezdet, felemelkedés, bukás). Jesse (Ethan Hawke) és Celine (Julie Delpy) ambícióktól, ideáktól, energiától és vágytól pulzálva karol egymásba egy mindkettejük számára idegen és felfedezetlen városban. Megszűnik a tér, az idő, a múlt és jövő arra a néhány egymással töltött órára, a napfelkeltéig nyúló ismerkedésbe homályossá lényegül. Ez a kulcs: a tökéletes idő és hely arra, hogy valami olyan történhessen közöttük, ami megismételhetetlen.
Ha Sam Rockwell karaktere nem rázná fel a lúzerság csúcsán trónoló, végtelenül idegesítőnek tűnő neurotikus Duncant (Liam James meggyőzőbb nyomi nem is lehetne), akkor személyesen én nyúlnék át a képernyőn, hogy felpofozzam az apátiából. Szerencsére nem kell ilyet tennem, mert Az első igazi nyár ennek az introvertált kölyöknek segít abban, hogy elkezdjen tököt növeszteni, becsajozzon és élvezze, ahogy ez a nyár szép emlékké avanzsál számára.
Nat Faxon és Jim Rash író-rendezők coming of age sztorija klasszikus panelekből építkezik és szerencsénkre képes szállítani hangulatot, karaktereket, humort, drámát és egy csipetnyi feelgood érzést. Persze ettől még az idei nyár legjobbja a Kings of Summer marad.
Ryan Stone (Sandra Bullock) és Matt Kowalski (George Clooney) épp az utolsó simításokat végzik a Hubble teleszkópon, amikor beüt a gikszer és hirtelen egyedül találják magukat a sötét és kietlen világűr feneketlen mélységében. A sok helyen már most az év filmjének kikiáltott Gravity az ő megpróbáltatásaikat meséli el, meglehetősen sajátos audiovizuális eszközökkel prezentálva.
Tehenészfiúk és tehenészlányok, sarkantyúzzátok meg lovaitokat, majd irány a Vadnyugat, ahol az ormótlan sziklafalak közt húzódó kanyonok, messzi prérik és forró sivatagok számos legendát őriznek hírhedt banditákról, hős rangerekről és bátor indiánokról. Ezen legendák egyike a magányos lovas históriája is, melyet a félbolond, Tonto nevű öreg indián regél el nekünk. Meséjéből pedig megtudhatjuk, milyen is az, ha a Disney rászabadítja a vadnyugatra a kikent képű Johnny Deppet, aki furán beszél, még furábban viselkedik és egy döglött madarat hord a feje búbján.
