Egyáltalán nem indokolatlan az az ambivalencia, amely fellép mikor a néző a stáblistánál konstatálja, hogy látott egy egész jó ötlettel, korrektül kivitelezett gengsztervígjátékot, majd megtudja, hogy Luc Besson rendezte (és részben írta). Ugyanis nem tudom eldönteni, hogy haragudjak rá, amiért megint csak egy élvezhető közepesig vitte a szintet vagy dicsérjem meg, mert ezúttal nem egy kurva bérgyilkos áll a középpontban. A Vérmesék ugyanis közepes film egy-két tagadhatatlanul remek pillanattal. Akár Besson karrierje.

"..színes az ember, ezért mindig lesz ellentét.."

Gary Ross filmjét nyugodtan vádolhatjuk propagandával, én mégis inkább helyén valónak érzem egész egyszerűen őszintének nevezni. Mindehhez a legtriviálisabb audiovizuális eszközöket használja, amely tökéletesen prezentálja a társadalom beszűkültségét. Azt, hogy nem merünk lépni, rettegünk a változástól és mindentől ami tőlünk idegen, szokatlan és az egyediség felé mutat. A Pleasantville a szabadság felfedezéséről, a korlátok ledöntéséről és az ezzel szemben fellépő hatalomról szól. Televízióba és fekete-fehérbe csomagolva.

Johnnie To filmje túl profi. Rideg és számító, mégis ez a legpozitívabb tulajdonsága. Minden jelenetéből bűzölög egyfajta zavarba ejtő hitelesség. Nincsenek benne illúziók: Én zsaru vagyok, te kábítószer-kereskedő. Te így is úgy is megdöglesz, s ha nem vigyázok én is. Ez egy ilyen szakma, ez egy ilyen világ.

James Wan búcsúja a horrortól

Ez azért valahol már pofátlanság. Mert amire a legnevesebb horrorfilm-készítők már hosszú idők óta nem képesek, azt James Wan megtette. Kétszer. Egy év alatt. Két olyan ütős horrort alkotott ugyanis  (ebből az első a The Conjuring), amik után szomorúan kell tudomásul vennünk, hogy nem szándékozik tovább a kíséretetek, démonok és egyéb rémségek birodalmában maradni. Másrészt viszont dicséretre méltó, hogy amennyiben úgy érzi, már maximálisan kiaknázta ezt a területet, a gyorsan és könnyen szerzett lovettával járó, önismétlő folytatások sorozatgyártása (ld. Fűrész-sorozat, amit pont Wan indított be) helyett inkább számára viszonylag új és ismeretlen terepet választva csillogtatja meg tehetségét (még ha az első körben épp egy sikeres franchise sokadik része is). De ennyi elég is a rendező úrról; ez nem egy seggnyaló poszt akar lenni, szóval térjünk rá a filmre.

Amikor a Twilight és a Battle Royale undorító fajtalankodásának fonnyadt gyümölcseként napvilágot látott Az éhezők viadala, jó pár hajszállal és nem kevesebb agysejttel károsított meg bennünket eme gagyiba pólyált torzszülött. De persze már akkor is tudtuk, hogy egy poszáta nem csinál nyarat; meg is jött a folytatás, amelyben futótűzként terjed tovább a hülyeség.

Érdekes véleménynyilvánítási forma rendezni egy modern, egzisztencialista felhangú gengszterfilmet, súlyos alakokkal, azért, hogy az ember a néző orra alá dörgölhesse enyhén Amerika ellenes nézeteit. De Andrew Dominiknak (aki felelős a Jesse James..., és a Chopper címre hallgató, egyedükálló művekért) egyfelől a tehetsége és ezáltal a lehetősége is megvan hozzá. Harmadik rendezése sem veszít egy fikarcnyit se sajátos stílusából, előadásmódjából és célként kitűzött mondanivalójából. Más kérdés, hogy inkább propaganda-, mint gengszterfilm, de a műfaji jellemzők egytől-egyig felbukkannak. Gyilkosság, szerencsejáték, drog és kurvák. Amerika üzlet. Amerikában egyedül vagy.

"Csak akkor tehetsz meg mindent, hogyha már semmid sincs."

Betagozódtunk. A fogyasztói társadalom verejtékezve rohan a vesztébe, a személyes motivációként támasztott javak felhizlalására törekedve. Minél többet dolgozol, annál kevesebbet élsz és annál kevesebb pénzed lesz. Halálra gürcöljük magunkat azért, hogy olyan dolgokhoz juthassunk hozzá, amelyekre valójában nincs szükségünk. Igen, kifejezetten nehéz úgy beszélni Chuck Palahniuk szellemi termékéről, hogy az ember ne idézzen belőle úton-útfélen. Palahniuk valami olyan mind-tripet hozott létre, amelyből David Fincher kultuszfilmet teremthetett. Még, hogy a kilencvenes évek gáz volt. Hahh. (Aki nem látta a filmet, az szégyellje magát és ne olvasson tovább).

Gary Ross giccsmentes alapossága a Vágta egyik legnagyobb érdeme. Mindenféle manírt, hatásvadászatot, szentimentalizmust és emelkedettséget kerülve sodorja egymásba három férfi életútját. Ez márpedig az efféle sportdrámáknál, epikus elbeszéléseknél az a nehezen belőhető határ, amelyen áll vagy bukik a film minőségi mércéje. Ross nem rest kellő mennyiségű időt fektetni mindebbe és olyan természetességgel mesélni, amely biztos alapot teremt a cselekmény számára.

A Vágta minden hollywoodi vonása ellenére egy jó film.

Na végre egy akciófilm!

Dögös, vagány és laza. A buddy-cop movie recept sikeres felhasználása mindazon elemek vegyítésének jó használatával, amik kulcsfontosságúak abban, hogy egy ilyen mozi szórakoztasson. Nincsenek nagy fejtörők, agyonhalmozott forgatókönyv, viszont a dumák jópofák, percről percre kileng a macsóméter, az akciók pörgősek és korrektek (formabontó manővereket azért senki se várjon), a főszereplők pedig minden karizmájukkal topra viszik az élvezeti faktort. Márpedig ez a fajta szórakozás hiánycikk, egy ellőtt töltény a béke alatt. Ezért nincs is nehéz dolga, hogy az idei mezőnyben ha nem is túl szorosan, de felzárkózzon az FF-széria srácaihoz.

Dennis Villeneuve filmje még úgy is az utóbbi idők legjobb gyermekrablós krimije, hogy vét néhány zavaró hibát a zsáneren belül. Mert tele van feszültséggel, izzással, fordulattal és autentikus melodrámával.