Már-már kételyeim támadtak, hogy kap-e rendes lezárást a sorozat, és bár egészen biztos vagyok benne, hogy nem, most mégis megkezdődött végre valahára a már oly sokat emlegetett szálak elvarrása, így a dolgok kezdenek egyenesbe jönni. Ennyire az évad végén ez már igencsak időszerű húzás volt (de az is lehet, hogy rögtön ezzel kellett volna kezdeni…).
Tudnak a készítők, ha akarnak, ezt már bebizonyították a negyedik résszel, ám valami rejtélyes oknál fogva úgy tűnik, hogy ebben az évadban nagyon nem akarnak örömet szerezni a nézőknek. Komolyan, rossz nézni, amit művelnek.
Úgy tűnik, kicsit korai volt az öröm, és az a múltkori feltámadás mindössze a véletlen szüleménye lehetett, de az is lehet, hogy csak a készítők szórakoznak velünk, mert most megint egy olyan epizódot toltak az orrunk elé, ami után nem kívánjuk a desszertet. Megint a dráma volt túlsúlyban, szerencsére a letargikus vonalat nem hozták vissza, ellenben egy borzasztó unalmas részt kaptunk, nulla humorral.
Jelentem, túl vagyunk az utolsó évad felén, és nem szeretném elkiabálni, de nagyon úgy tűnik, hogy végre valahára kint vagyunk a gödörből, pedig a múlt heti rész, illetve annak befejezése miatt mindenre fel voltam készülve. Az volt a mélypont, ahonnan bevallom, már nem is nagyon reménykedtem benne, hogy még visszatér a sorozat.
Újabb hét, újabb Törtetők, újabb kérdőjelek. Nem igazán tudom hova tenni ezt az évadot, és lehet, hogy már unalmas, de továbbra is csak azt tudom mondani, hogy egyáltalán nem érződik a sorozatzáró közeledte. Múlt héten pedig már felcsillant a remény egy apró sugaracskája, hogy lassan visszatér a jó öreg Entourage-fíling, annak laza stílusával, könnyed hangulatával, remek humorával és minden más pozitív tulajdonságával, ám az írók sajnos egészen másban gondolkodnak. Legutóbb tettünk egy lépést előre – most meg egyet hátra.
Ezentúl csak ilyen rövid helyzetjelentéseket kaptok, természetesen továbbra is szigorúan spoilermentesen.
Ahogy az várható volt, beindultak az események, bár még mindig nem olyan lóhalálában, mint amire számítottam. Egyáltalán nem olyan érzést kelt ez az évad, mintha az utolsó lenne, amit ráadásul hirtelen rendeltek be, minimálisra csökkentve az epizódszámot. Az írók továbbra sem sietnek sehová, minket meg közben majd’ megöl a kíváncsiság, hogy mit találhattak ki a végére, amitől ennyire bíznak magukban. Vagy hatalmasat fog ütni a zárás, vagy nagyon szar lesz, és félig lezáratlan marad - köztes állapotot jelenleg nem nagyon tudok elképzelni.
Egy másik blogon olvastam, hogy a film "az érzelmi megcsalás vs szexuális megcsalás"-ról szól és ez abszolút állja a helyét. Beengedik a nézőt egy pár életébe, házasságába, akik közül a női fél azon kapja a férjét, hogy vonzódik egy munkatársnőjéhez. A vád ugyan nem alaptalan, de valójában a feleség reakciója, féltékeny és gyerekes megnyilvánulása nagyítja fel a férfi szemében az egész szituációt. A férj üzleti útra indul, amikor a feleség életében visszaköszön a múlt, és egykori faszijával fut össze, akivel aztán az egész estét eltölti, a másik oldalon szintén ez a felállás zajlik - közös üzleti út azzal a bizonyos munkatársnővel. Apró érzelemfoszlányok manifesztációjában bomlik ki a cselekmény, csordogál, de olyan őszintén felépített dialógusokkal szolgál a film, amiben még a hazugság is teljesen nyilvánvalóan üti fel a fejét. De ettől emberi. A telefonálós jelenet, amelyben a házaspár mindkét tagja éppen a lehető legrosszabb pillanat előtt beszél a másikkal, egyszerűen zseniális ritmusban fonódik egymásba. A hazugságok gyönyörűen kapaszkodnak össze, hogy aztán folytatódhasson az éjszaka, amelyben mindketten tanácstalanok, sodródnak. A rendező egy nő - ezt azért muszáj megemlíteni - mert elvégre az lesz a film végkimenetele, amelyre a plot elolvasása után mindenki számít. Az érdekes az, hogy miképp sodródik ebbe a mederbe a cselekmény "hogyan?" kérdésköre sokkal érdekesebb, mint a "mi történik végül?" hiszen utóbbihoz nem kell zseninek lenni.
Nem tudom honnan, nem tudom miből, de Kieran és Michele Mulroney első rendezéséből egy olyan hangulat nőtt ki, amely minden keserédes drámai pillanatával karöltve egyedi atmoszférát eszkábál a nézője köré. A Paper man úgy tesz mintha színlelné a boldogtalanságát, miközben az nagyon is valódi. A független film minden előnyét kihasználva boncolgatja a házasság, a különböző fóbiák és a szerelem gyötrelmességét egy közepesen híres író szemüvegén - és kialakuló barátságán - keresztül.
Vannak számomra úgynevezett ''húzónevek'', bármilyen filmről vagy sorozatról van szó, miattuk meg akarom nézni, vagy legalább belenézni. Az egyik ilyen név számomra: Holly Marie Combs. Mikor kiderült, hogy ebben a sorozatban fog játszani, rögtön megnéztem magamnak, miről is van szó és megtetszett a történet. Így lementek a vizsgák, és végre elkezdtem nézni a Pretty Little Liars-t (ekkor már a teljes első évad lement az USA-ban). Betettem tehát a lejátszó listába az első epizódot, és lényegében ugyanaz történt velem, mint a Supernaturalnél: azonnal többet és többet akartam.
Nem volt az olyan régen, amikor négy queens-i srác mert nagyot álmodni, és az ifjú filmcsillag, Vincent Chase vezényletével bevették Hollywoodot. Azóta bőven volt idejük megtapasztalni a sztárélet csillogó és árnyékos oldalát is, de bármekkora bajba is keveredtek, hőseink mindig kimásztak a kulimászból. A hetedik évadban azonban minden eddiginél mélyebb szakadékba taszította őket az írói kéz, ahonnan ilyen kevés rész alatt – nevezetesen nyolc - baromi nehéz lesz visszakapaszkodni a csúcsra. Éppen ezért vártuk már az évadnyitót, mint a messiást, reménykedve abban, hogy végre megszabadítanak minket a felesleges drámától, és visszakapjuk azt a sorozatot, amit anno megszerettünk. Ennek tükrében lássuk, hogy szerepelt a 8x01; ami pedig engem illet, a továbbiakban sem spoilerezek, csak megosztok néhány gondolatot a sorozattal és az utolsó évadnyitóval kapcsolatban.
