Lassú, kimért expozíció, a harmadik évad végi cliffhanger lereagálása, majd csontrepesztő feszültség. A szavakat kímélve, gesztusok, apró rezzenések, mozzanatok, pánik, kétségbeesés, félelem, éppenhogy csordogáló cselekményben rohamosan törtető karakterfejlődés. Tapétavágó, overál, vértócsa, minimális szintre redukálódott dialógusok. 45 perc száz százalékos vegyületű dráma. Kezdett a Breaking Bad. Negyedszer. A tovább mögé az jöjjön, aki már látta a kezdést, vagy aki spoilerekbe szeretne futni.

Basszus, ez Tommy Gavin utolsó évadja. A férfiasságtól bűzlő Rescue me most utoljára frissül, aztán szépen lezárul egy időszak. A 7. évad pont ugyanott veszi fel a fonalat, ahol a hatodik abbahagyta. Ezzel pedig - bármilyen nehéz is kimondani -, a sorozat még mindig halvány, árnyéka egykori dinamikus dráma és humor tornádójának, a csapatnak, amelyen könnyesre tudtad röhögni magad, és amelyikért letépted a karfát az adrenalinfröccsökben gazdag mentéseknél. Viszont: a humor, a helyzetkomikum ugyanúgy a toppon maradt, Tommy golyói a hasából visszaereszkedtek és végre nem hagyja, hogy baszakodjanak vele. Tehát elindult a továbblépés útján és ez az, ami szükségszerű ahhoz, hogy az utolsó epizódban a makacs, vén tűzoltó belesétáljon a tűzbe és..ha kell, ki se jöjjön onnan. Spoileres megnyilvánulások várhatóak a tovább mögött.

Bevallom kicsit becsapdázva éreztem magam, amikor az írók az utolsó előtti részben lecsaptak(!) a cliffhanger hatalmával - az HBO még külön magyarázkodott is, miközben könnyesre röhögte magát. A nem várt fordulatot direkt korábban ellőtték, hogy aztán az utolsó részben lehessen rá reflektálni, a karakterek érzéseit és célirányultságát belőni ebben a kurva mocskos háborúban - amely mellesleg csak most kezdődik. Épp ezért a csalódottságom hetekig taszított letargikus mélypontba - vagy legalábbis inkább mást néztem - majd amikor megtekintettem a befejező részt, még inkább nehezen szaladt le a torkomon a falat, amiért olyan események zajlottak le a Game of Thrones-ban, amelyeknek sem az irányuk, sem következményük, sem a mentális súlyuk nem tetszett. Innentől Spoilerek.

Poszt-apokaliptikus vérbő vámpírmozi Jim Mickle agyából. Kerüljük ki a zsánerben elkövetett produkciókkal való összehasonlítást, mert nem volt olyan kritika, amely el ne lőtte volna az összes szóba jöhetőt. Inkább teszek két végpontot a meghatározásukra: vérgőzös-röhögős-gore és zavarba ejtően realista disztópia - az aszexuális korcsszerelmek nem férnek bele a képbe. Nos, a Stake Land a két végpontból inkább utóbbira hajaz minden innovatív szándéktól mentesen, viszont ahogyan mindezt csinálja az dicséretes: brutális, dinamikus sodrású, mocskosan karakterisztikus horror, amely mellőzi a felesleges giccset. Hát nem szép?

Milo a körülötte lévő drogmocsár egykori uralkodója mára már egy kiöregedett, a lépést nehezen tartó, befásult drogossá változott, aki élete sehová sem tartó hömpölygését egyre nehezebben viseli. Amikor a folyamatosan feljebb törő fiatal generációnak kell szívességet tenned, a tisztes társak és segítségre váltható ígéretek száma egyre szűkül, nem tehetsz mást, mint beállsz, elfogadsz, és megpróbálod tartani a lépést. Milo nehezen ugyan, de megpróbálja ezt tenni: anonim droggyűlésekre jár, lánya szülinapját szervezi és üzletet köt, még akkor is ha az ecstasy terjesztése nem a szakterülete. Mindent megtesz, hogy fent tudjon maradni, annak ellenére, hogy az idő már fakóvá és torzzá koptatta. De akármilyen eltökélt pont úgy csúszik lefelé a lejtőn, mint Frank és Tony. A Pusher 3 kiábrándító és olyannyira keserű, mocsoktól bűzlő realista gengszterfilm, hogy az embernek a belét is kifordítja. Paradox módon pont ettől lesz gyönyörű, és kurvára igaz.

What Happens When The Doctor Becomes The Patient?  And what is more!
What Happens When Gregory House Becomes The Patient?

Nos, a FOX méltán sikeres sorozatának hatodik évadjában megkapjuk erre a választ. Az (számomra meglehetősen megdöbbentő) 5. évad fináléja után egy másfél órás premierrel nyitott ez a szezon és mindent érezhettünk az epizóddal kapcsolatban, csak azt nem, hogy csalódtunk. Az írók az első két évben még óvatosabbak voltak, a harmadik évad óta pedig sok mindent meg mernek lépni (a betegek meghalnak, új csapat...) és ezt folytatva, 5 év 'feszült várakozás' után végre szabad utat engedtek nekünk House elméjébe. Ez pedig nem csak a kezdésre igaz, hanem az egész évadra, ami jogosan viselhetné akár a "House feje" címet is. Spoilerekkel a tovább mögött.

Tom Kapinosék az évad első felében egy költséges soft-pornóba hajlottak át, a hedonista baszógépet ugyan kezdte nyomni a felelősség terhe, a tettei következménye, de ez őt nem zavarta túlságosan. Aztán valahol félúton az írók kihúzták a fejüket a csöcsökből és elkezdték összekotorni a kapcsolatok alapjait, az érzelmeket rendesen megkeverték, miközben azért nem felejtettek el ironikus poénokkal lövöldözni. A 4. szezonban ugyan új helyzeteket teremtettek, változtattak a szerkezeten, de végül ugyanazt cselekedték, mint eddig mindig. De nagy mázlijuk van, hiszen így is betegesen szórakoztató, amit összehoztak. Spoilerek a tovább után.

Mindenkinek vannak olyan emlékei gyermekkorából, amikor nincsenek felesleges gondolatok az emberben, nyár van, a fák lombjain könyöklő nap szinte kitessékel a szabadba, a barátokkal való hülyülés és folyamatos csínytevések hajszolása az egyedüli és kötelező program, a szülői szigor és intelmek kikerülése mellett természetesen. Amikor minden szál cigi felhőtlenül jó, amikor egy roncstelepen dögleni és dumálni a legtisztább érzés a világon, amikor a veszély csak egyszerű játékszer, adrenalinfokozó kalandtúra semmi egyéb. A jövő nincs fenyegetően közel, a családi konfliktusok és az élet okozta hullámvölgyek könnyedebben elviselhetőek, ha őszinte társak vannak mellettünk. Stephen King A test című novellájából készült film erről az állapotról szól. Ugyan főcselekményül szolgál egy halott fiú tetemének felkutatása, de a hangsúly, a letisztult mondanivaló az odáig tartó kalandos úton és a csupasz, kendőzetlen gyermekbarátság bemutatásán van. A horroristen Stephen King tollából pedig mindez gyönyörű.

A hatodik részig kellett várnunk arra, hogy a véresre korbácsolt kedélyek beindítsák a háborút Westerosban, miközben a készítők részről részre bonyolódtak bele a karakterizáció és a cselekményszálak bővebb kifejtésébe, ahonnan a minőség iránya folyamatos felfelé ívelést mutatva bandukolt egyre magasabbra. A feszültség lomha tempóban ugyan, de végül csúcsra járatva feszül neki a falaknak, hogy aztán majd csatamezőket áztassanak vérbe és fejek hulljanak porba, miközben mindenki az uralomra vágyik, Robert Király díszes vastrónjára, amiért az árat meg kell fizetni. Spoilerek jönnek.

Kezdjük némi szociológiával: a skandináv államokba, kiváltképp Svédországba és Dániába a 60-as, 70-es évek óta folyamatosan érkeztek az akkori Jugoszláviából, Törökországból és még egy csomó országból bevándorlók, egy jobb élet reményében, köztük sok zűrös alak. Ez a film róluk és egy feltörekvő svéd fiúról szól. Már az első képkockánál látszik, hogy ez a film nem a szépségével, vagy a humorával fog elragadni, hanem a Pusher trilógiához hasonlóan a közvetlen erőszakosságával. Nyers beszámoló ez, akár dokumentumfilm is lehetne, de nem az. Remek forgatókönyv, fotókiállításra való képek, kiváló színészi teljesítmények. Megkockáztatom, hogy egyes szereplők most játszottak először filmben, annyira hitelesen alakítják a gengsztert.