Milo a körülötte lévő drogmocsár egykori uralkodója mára már egy kiöregedett, a lépést nehezen tartó, befásult drogossá változott, aki élete sehová sem tartó hömpölygését egyre nehezebben viseli. Amikor a folyamatosan feljebb törő fiatal generációnak kell szívességet tenned, a tisztes társak és segítségre váltható ígéretek száma egyre szűkül, nem tehetsz mást, mint beállsz, elfogadsz, és megpróbálod tartani a lépést. Milo nehezen ugyan, de megpróbálja ezt tenni: anonim droggyűlésekre jár, lánya szülinapját szervezi és üzletet köt, még akkor is ha az ecstasy terjesztése nem a szakterülete. Mindent megtesz, hogy fent tudjon maradni, annak ellenére, hogy az idő már fakóvá és torzzá koptatta. De akármilyen eltökélt pont úgy csúszik lefelé a lejtőn, mint Frank és Tony. A Pusher 3 kiábrándító és olyannyira keserű, mocsoktól bűzlő realista gengszterfilm, hogy az embernek a belét is kifordítja. Paradox módon pont ettől lesz gyönyörű, és kurvára igaz.
A film légköre az első percektől fullasztó, egyre kevesebb levegővételt engedélyez a nézőnek, míg végül már majdhogynem teljesen megfojtja. Milo életében az apróbb teendők, mint például az ecstasy eladása, vagy a heroin felkutatása annyira mindennapi tettekké formálódtak az idők során, hogy még mi sem érzékeljük eleinte a súlyukat. Refn ezúttal is ugyanazt a légkört teremti meg, ugyanazt a látásmódot közvetíti, csak más szemszögből. A vén dílernek nincs gondja a pénzre, a problémái viszont egyre nagyobb méretben és gyorsasággal cikáznak a feje felett, amin a vehemensen szippantott heroin képes csak enyhíteni egy leheletnyit. Refn atmoszférája ezúttal még élesebb, és gyomorba maróan felzaklató. Milo ügyletei végül saját magával együtt a nézőt is kezdik felemészteni, és egyenesen frusztrálóvá kezd tornyosulni a kilátástalanság és céltalan bolyongás az alvilágban.
Radovan feltűnése rántja le nyakunkról a kötelet, hogy aztán azonnal levegőért kapkodhassunk - egy kopasz, szerb hentes-verőlegénynek sohasem gondoltam volna, hogy ennyire képes leszek örülni. Milo egykori embere ebben az undorítóan elbaszott környezetben szinte barátságosan közelinek tűnik. Ahogyan megosztja vele a problémáit, betépett tekintettel rámeredve, utolsó reményként bízik hűséges társában az elképesztően felemelő érzés. Holott a szívesség, amit még utoljára kér Radovantól ugyanolyan brutális és szívtelen, mint maga a környezet. A film végi finálé egy anatomikus-horrorba teker át, amely minden szimpátiára való utalást, kétséget kitép a nézőből és egy olyan realista látleletet tár elénk, amelytől a hideg rázza az embert. Amelynek végén kifosztottan, üresen fejezi be cselekményét és hagyja nyitva a befejezést.
Zlatko Buric, Milo szerepében egyedi és utánozhatatlan: az egykor tiszteletet parancsoló kábítószer kereskedő eszméje folyamatosan dől romba, amelyet szinte hipnotikusan tár elénk. Elég akárcsak a hirtelen felindulásból elkövetett kalapáccsal lebonyolított gyilkosságait felidéznünk, vagy az arcizmai rezdülését miközben a heroin minden egyes slukkját úgy szippantja magába, mintha isteni eledel volna.
Refn Pusher-trilógiája a hollywoodi gengszterfilmek által gerjesztett illúziókat porig rombolja, Dániával karöltve megmutatja az igazságot, ami sosem lehet szép. Ha volt bennünk szimpátia egyes gengszteralakok felemelkedését bámulva, azt most gyökerestül írtja ki belőlünk, és intelligensen közli, hogy: ez a fajta élet mindig is kibaszott ocsmány marad, akárkinek a szemén keresztül is látjuk azt. A pénz pedig ebben a világban sosem funkcionálhat örömforrásként, pusztán az önfenntartásunk, az életünk megőrzése érdekében kell, hogy bármilyen módon a magunkévá tegyük. A Pusher-filmek után nem marad érzés, amely azt mondaná, hogy ebben a világban van valami szép. Hideg, lelketlen és embertelen, amelyet ennyire őszintén megmutatni az embereknek művészet. Csak nem az a megszokott fajta. 8/10
