Gondoltál már arra, hogy milyen lehet mangakának, azaz mangakészítőnek lenni? Eltöprengtél már valaha azon, hogy mennyi idő- és energiaráfordítást igényel pusztán egyetlen rövid vázlat elkészítése? Vagy a szerkesztőségek és a kiadók működése érdekelne? Netán arra vagy kíváncsi, hogyan válhat egy zöldfülűből elismert művész? Nos, a Bakumanból nemcsak ezekre, hanem számtalan hasonló jellegű kérdésre kaphatsz választ, ugyanis Ohba Tsugumi és Obata Takeshi, a Death Note felülmúlhatatlan író/rajzoló párosának legújabb sorozata egyenesen a mangakák varázslatos világába repíti el a kedves nézőt.

Az ötödik évad remek karakterizációval és erős drámával szőtte be kedvenc sorozatgyilkosunk életébe a szerelmi szálat: Julia Stiles Lumen-je tökéletes komplementerként szolgált, nagyban fokozta a feszültség teli hangulatot és a cselekmény dinamikáját - és miatta lett igazán szerethető. A hatodszorra való visszatérésről ilyen magasröptű kijelentéseket viszont nem tudok tenni. Mintha az írók most fogytak volna ki végérvényesen az eredeti ötletekből és az utolsó igazán grandiózus, zsebükben lapuló adut még nem nagyon akarnák kijátszani. Ehelyett a vallást tolják a képünkbe, egy gimis osztálytalálkozót, és persze az aktuális elmebeteg gyilkos(párost) is belebegtették - ami undorítóan gyönyörűen, csúszva-mászva kúszik be a szkriptbe. Spoilerek jönnek.

Mindig azok a filmek okozzák a legnagyobb meglepetést, amikre a legkevésbé számít az ember, és ez alól a Majmok bolygója reboot sem kivétel, ami az előzetes alapján egy langyos popcornmozinak indult, de végül sokkalta több lett belőle.

A valamilyen formában fiatalokkal is foglalkozó amerikai független film, ha nem éppen a kertváros hátsó udvarában szörnyülködik, akkor általában az iskolapadok mögé ül. A csavar annyiban szokatlan, hogy most a tanítás után a tanár lóg a szeren. Így a film igazi tétje, hogy valamiféle ítéletet alkossunk a gyerekekkel nagyon jól bánó (?!), idealista tanárról, akit viszont, már-már feladata ellátására alkalmatlanná tesz az órák alatti (de gyakorlatilag az egész filmen végig menő) folyamatos kábítószer utáni tompasága, amit Ryan Gosling olyan hihetetlenül jó arcjátékkal és klasszis színészi játékkal alakít, hogy teljesen elsikkad a film minden más hibája (mármint itt is a kimondatlan cél az oktatási rendszer és a társadalom kritikája, amiben túl korán bezárulnak a tanuló előtt a "kapuk", és ideje korán fel kell nőni, azonban a film ez irányú mélysége, megmarad egy jobban sikerült Harmadik műszak epizód színvonalán). A kamerakezelés fantáziátlansága is a társadalomkritikus sorozatok bevett módszerét idézi, ami miatt már-már mi magunk is elbódulunk a film végére. Összességében mégis egy hajszállal más, mint a nagy átlag és ennek a különbségnek a tetten éréséért érdemes megnézni...8/10

(A kritikát Borosta szállította, a Filmélmény bloggere).

Szűk farmer, bőrkesztyű, fehér skorpiódzseki. Nicholas Winding Refn legújabb rendezésében bepaszíroz minket a 80-as évek retrójárgányának anyósülésébe, ahonnan csak a legvégén leszünk képesek kikászálódni. És hogy milyen volt az út? Egyszerű, izgalmas, realisztikus és olykor nagyon száraz, miközben vakít a napsugár a szélvédőn keresztül és szól a szintetizátor zene. Refn úgy csapja pofán Hollywoodot turbóminimál atmoszférájú, művész-akciófilmbe hajló rendezésével, hogy a lehető legkevesebb kompromisszumot köti meg az álomgyárral. R besorolás, a saját erőszakos és realista stílus megtartása. De végül az a kevés kompromisszum vagy a túlzott művészies akarás vonja el azt a leheletnyi benzingőzt, amitől a Drive kevesebb lesz annál, mint amennyi lóerő a motorjában duruzsol.

A veszteség rohadt egy dolog. A veszteség okozta fájdalom még rohadtabb. T.J. gyerekéveit még bőszen taposó kisfiú, akinek az édesanyja két hónapja hunyt el egy balesetben. T.J. lázad, dühöng, csapong, képtelen nyugvást találni. Ami nem csoda, hiszen apja a depresszió pöcegödrében tanyázik, a nagyanyja pedig az orvos által felírt marihuánával próbálja kihúzni a még hátralévőt. T.J.-nek kell valaki, ez nyilvánvaló. A sors középső-ujjas fintora, hogy ez a valaki nem más lesz, mint Hesher. Antiszociális, pusztító és önpusztító acélbakancsos rokker, akinél nyilvánvalóan többféle szellemi eltorzulást, elkorcsosulást diagnosztizáltak, de ez a mi szempontunkból teljesen lényegtelen. Mert Hesher egy szófukar elmebeteg, de csak ő képes láttatni T.J. illetve apja valódi problémáit, és képes ráébreszteni a megoldásra.

A CW 3 új sorozata közül elsőként a Ringer debütált tegnap este és azt kell mondjam, nem erre számítottam. A történet szerint Bridget gazdag ikertestvére, Siobhan eltűnése után felveszi testvére identitását, és az ő életét kezdi élni, hogy el tudjon rejtőzni üldözői és az FBI elől, miután egy gyilkosság szemtanúja lesz. Mindeközben szembesül vele, hogy Siobhan élete közel sem fenékig tejfel. Továbbiakban spoileresen.

Welcome Home!

Kurt Sutter zsenialitása a bőrmellényes motorosok világában továbbgyűrűzik. A harmadik évad ugyan felrúgta addigi koncepcióját - kőkemény dramaturgiájú, energikus adrenalinlöket volt egy olyan cselekményszál fellebbentésével, amiért nem lehet eléggé tapsolni, ráadásul csatornarekordot ért el - a negyedik évadra viszont Sutter azt ígéri, hogy a sorozat visszatér a gyökereihez. Az első rész ezt meg is tette: nosztalgikus és mozgalmas kombóval fűzte tovább az eddigi történéseket, amiből az már tisztán látható, hogy nem az unalom miatt fogunk bambán bámulni a tévéképernyőre. Kisebb Spoilerek szegélyezik a tovább után írtakat.

Vége. Az egyik legjobb sorozatnak, ami valaha készült, és ezen a tényen az sem változtat, hogy bizony rendesen elfáradt az utóbbi években, a 8. évad pedig már leginkább egy hosszú haláltusára emlékeztetett, és mindössze egyetlen igazán jó részt tudott kicsikarni magából.

(A cikk másodközlés, először a Filmdroidon jelent meg.)

A film műfaji besorolásai között nem szerepel a krimi több adatbázisban sem. Hm. Ha a Szemekbe zárt titkok nem egy szövevényes, embert próbáló bűnügyi regény tökéletes megvalósítása vásznon, strukturált érzelmi szálakkal, akkor Michael Bay a legjobb rendező a világon. Tömör, egységes, részletekbe bocsátkozó történet, szerelemről, gyűlöletről, hatalomról, barátságról, 25 évnyi tömény kopó életről, amelyben mindenki megkeresheti, hogy mire érdemes belőle emlékezni és mi az, amit el kell felejteni. Mert az emlékeinken kívül mindent meg tudunk ölni. Benjamin Esposito egy megkeseredett, s mára talán kiüresedett, megőszült zsaru, aki nyugodt évei elébe nézve, úgy dönt regényt ír. Könyvet ír, arról az ügyről, amely szinte egész életén át hajtotta, amelyből megtanulta milyen a veszteség, a megerőszakolt és múltba omladozó szerelem, és a kimondatlan, szemekbe zárt titok.