A biztonság záloga / Safe (2012)
Jason Statham még életében nem várt ennyit egyetlen mozgóképen sem, hogy közelebbről megismertesse az öklét a tetszőleges nemzetiségű anyaszomorítókkal. Nem csoda, hogy acélos idegzet kell hozzá, hogy az ember kivárja, amíg a pofonfa elkezdi hullatni termését. Boaz Yakin író-rendező ugyanis van olyan balga, hogy karaktert építsen egy olyan akciófilmben, ahol senki nem kíváncsi rá. Mert mi a büdös francnak?! A sztori nem több egy átlagos korrupt zsarus, akcentusos oroszos, kung-fuzós ázsiaikat felvonultató Statham-mozinál, ami cseppet sem lenne baj, ha úton-útfélen nem botlanánk közhelyes dramatizálásba, amely a szórakoztatásra termett csihi-puhi kárára válik. Ezt leszámítva a kopaszodás, a borosta és a markáns pofa reklámarca természetesen ismét csak megörvendeztet minket néhány nagyszerű seggreveréssel, pergő tűzharccal és pár frappáns, ámbár nem túl velős egysorossal. A csattanó nem csattan, a harckoreográfia a középszerű iparos kezét dicséri, így hát annyira hatásosan nem lehet vele kikapcsoltatni az ember agytekervényeit, mint mondjuk A Szállítóval, vagy a tavalyi Mestergyilkossal, de a Statham-keménymag ne hagyja ki. 5/10
Hú-ú. Azóta sincs jó kaland-rajzfilmsorozat. A szemtelenül gazdag Dagobert bácsi, akinek dollár volt a jele az oviban, a kölykök (Niki, Tiki, Viki!) és persze a mindig balfa*z (12-es karika) Quack kapitány. Amikor úgy keltél fel az összes szombat-vasárnap reggel, hogy tudtad van mit nézni a tévében. Már a 
Nos, a helyzet az, hogy Gareth Evans író-rendező elképesztően ért a feszültségkeltéshez, illetve pontosabban a feszült, suspense-től magasba pörgetett szívritmusszabályzáshoz. A Raid-ben ugyanis ezek a legpengébb, karfamarkolós pillanatok adják az esszenciát, amelyek konkrétan kenterbe verik az amúgy látványos és brutális koreográfiával készült harcsnitteket - legyen az tomboló tűzpárbaj vagy vérmocskos kungfu a szűk folyosókon szablyákkal és egyéb mozdítható tárgyakkal. Evans az első perctől kezdődően pumpálja az adrenalint a néző kitágult pupilláiba, heves izgalmi faktorát pedig csak akkor cseréli némi pihenőre, ha a történettel szeretne behatóbban foglalkozni azon túl, hogy mindenki a másik nyakára menne. A baj az, hogy jóformán előbb ismernénk meg a karaktereket az ütésük stílusáról, mint sem az arcmimikájukról, ezért a dramaturgia birizgálása sem megy mélyebbre a felszínnél. A felszínen pedig a bunyó van, mindenki azért jött, úgyhogy a többit hanyagolni illene, hiszen a harcművészeti produkciók egy afféle mekkájával találkozhatunk a Raid "személyében". Gyors, eszelős, erőszakos, izgalmas és csonttörő az egész oda-meg-vissza baszás, amit ez az indonéz bagázs itt másfél órában leművel. De pont ez a hézag, amikor a szereplőkkel együtt lihegve a néző is kissé kifárad a rengeteg ütéstől és rúgástól, akkor megérzi, hogy már koránt sem oly' szórakoztató és élvezetes ez az egész, mint az első háromnegyed órában. A végére elfárad, de nagyon helyesen nem is húzzák sokáig. 
Régen rossz az, ha egy jóformán feledésbe merült, mondhatni halott franchise-t egy sebtében összeharácsolt, félkész forgatókönyv alapján próbálnak újraéleszteni, hiszen nagy eséllyel csak lehangolóan fertelmes hullagyalázás lesz az eredménye. A Men in Black szériát ezzel szemben mégsem kényszerülünk idejekorán temetni, ugyanis a harmadik rész nemhogy épkézláb történetet kapott, de egy átlag mai blockbuster sztorijának egyenesen a képébe röhög, majd elveszi a zsebpénzét és megeszi a kajáját. No, nem mintha ehhez különösebben agyafúrt alapötletből táplálkozó, kifürkészhetetlenül kígyózó cselekményszálak egymásnak eresztésére lenne szüksége; csupán a jó öreg időutazós témát eleveníti fel, kiegészítve néhány guszta űrlénnyel, ill. fekete öltönyös félnótással. Két kedvenc ügynökünk, Jé és Ká a múltban igyekszik megmenteni a jövőt a Vadállat Boris nevezetű szökött fegyenc haragjától, miközben saját múltjuk egy-egy darabkája is felszínre kerül. Ez az elcsépeltnek tűnő koncepció meglepően működőképes, viszont ennél nagyobb csodára már hőseink sem képesek, kik a baromi erős nyitány után foggal-körömmel próbálják összetartani a széthullani vágyó filmet, ezért a poénkodásra is viszonylag ritkán marad idejük. Azonban még így is sikerül kihozniuk a végére egy élvezetes, és ha nem is szükségszerű, de nem is felesleges folytatást, ami egyértelműen igazolja, hogy van még fantázia és lehetőség a sorozatban – talán nem is kevés. 
"A cikket egy visszatérő régi ismerős, Borosta szállította.".jpg)
Miután néhány röpke interjúban megismerjük a főszereplőket szolgáltató három űrhajóst, majd pár családi felvétel még ránk is erőlteti, hogy megszeressük őket, a fiúk már indulnak is a Holdra, hogy egy szigorúan titkos küldetés keretein belül kőzetmintákat gyűjtsenek, ám ehelyett valami egészen mással találják szemben magukat. Amikor épp nem a kameráikkal bíbelődnek, zenét hallgatnak vagy porított sonkát zabálnak, akkor ugrabugráló rákokat csapkodnak kis kalapácsukkal, és kétségbeesetten szaladgálnak a Hold jeges krátereinek mélyén. A helyenként zavaróan hangyás, máshol idegesítően kapkodó, időnként meg katasztrofálisan szaggató, egyszer sötét, utána pedig villódzó diszkófényekkel operáló, minősíthetetlen képtől gyakorlatilag élvezhetetlen a film, és ha ehhez még hozzávesszük a viszonylag eseménytelen, olcsó és fantáziátlan ijesztgetésekkel szabdalt, rettentő unalmas történetet, akkor az összhatás bizony már kőkeményen verdesi a nézhetetlen kategóriát. Pedig a film alig 80 perces. 
13 évvel ezelőtt kisült egy pite az amerikai tinivígjátékok kemencéjében, ami után mind a tíz ujját megnyalta az ember, pedig a receptben nem volt semmiféle titkos összetevő, csupán remekül működő és nem túlságosan széthajtott poénok záporát zúdította egy végzős gimis társaság hétköznapjaira. Egy olyan társaságéra, akiknek a dolgozatok, az érettségi és az egyéb szellemi kihívások sűrűjén túl egy jóval magasztosabb cél kötötte le minden figyelmét és energiáját: elveszíteni a szüzességüket még az év vége előtt. Ez pedig nem is olyan egyszerű feladat, mint amilyennek tűnik, így a nagy eseményt a srácok részéről igen komoly taktikázás előzi meg, valamint persze elborultabbnál elborultabb, sörben ázó bulik és humoros események sorozata, melyek még egy bő évtized elteltével is visszhangoznak Stifler azóta már szállóigévé vált sziporkáitól és Jim apjának bölcs tanácsaitól. A kelleténél valamivel csöpögősebb, de mégis ritka nagy igénnyel megírt forgatókönyv gondoskodik róla, hogy a javíthatatlan lúzertől a filozófus-sznobon és a kigyúrt élsportolón át az eszelős partiarcig a középiskolákban fellelhető összes típust felidéző, felejthetetlen karakterek legmellékesebb megnyilvánulásai is mosolyt csaljanak az arcunkra. Végül pedig, a legördülő stáblistához érve, s a röhögéstől kicsordult könnyeinket törölgetve, a látottak nyugtázásaként már csak annyit bírunk kinyögni: „DEBASZ…” 
A klasszikus kísértettörténetek minden túlvilági báját magán viseli a Woman in Black, húsba markolóan erős atmoszférát gerjesztve a helyszínéül szolgáló, sűrű, tejfehér ködbe burkolódzó láppal körülölelt ódon kúria által. És még ha a vészjóslóan recsegő deszkák, ill. a pókhálóval beszőtt, dohos falak suttogta sötét titkok nem is csengnek oly’ ismeretlenül, a hatás nem marad el. Ha hagyjuk, hogy magával ragadjon a film hangulata, még a lassan kibontakozó, az első felében meglehetősen eseménytelen történetvezetés ellenére sem fogunk unatkozni. A kimért rendezés a nyomasztóan rideg képi világ és a kísérteties dallamok együtteséből fakadó nyugtalanító érzést kezdetben olcsó, bazári ijesztgetésekkel igyekszik megfejelni, de a végkifejlet közeledtével elszabaduló indulatok egy jó húsz percnyi, eszelős tempóra váltó, valóban hatásos jelenetsort eredményeznek, ahol a feszültség már kézzel tapintható, és a legkisebb hanghatástól is jeges borzongás fut végig a gerincünkön. Ha pedig még azt is el tudjuk fogadni, hogy a Harry Potter-éra után Daniel Radcliffe most egy gyászoló családapa szerepében nyomoz, akkor – még ha nem is új vagy nem is meghatározóan intenzív -, de egy kellemesen hátborzongató élményben lehet részünk. 
Ebben a különböző klasszikus történetekből összetákolt családi kalandfilmben valószínűleg a mese- és filmtörténelem összes kliséje fellelhető, de talán pont a kiszámíthatósága és a gyermeteg fordulatai teszik szerethetővé - és hogy én is egy laza közhellyel éljek –, tökéletes kikapcsolódássá az egész család számára. A gyerekeknek nyilván óriási élmény a kifejezetten hatásos 3D-ben kiteljesülő, gigászi darazsakkal és sárkánygyíkokkal támadó látványvilág miatt, de a felnőttek is megtalálhatják benne a számításaikat. Ha mást nem is, legalább kacaghatunk néhányat a mellét feszegető, és végig hihetetlen fejeket vágó Dwayne „The Rock” Johnsonon, de a film csúcspontja egyértelműen az, amikor az esti tábortűznél egy kis gitárt előkapva hirtelen dalra fakad, hogy vakítóan fehér fogsort, és zavarba ejtően széles vigyort villantva rögtönözzön rímeket a rejtélyes sziget szépségeiről. 
